Gyerekek közt

Ördög tudja, min hahotáznak úgy kint azok a gyerekek! Negyedórája figyelem már szobámból a beszédüket, és elképeszt, hogy bár a legtöbb harmadik elemibe jár, mennyit szerepel vicceikben a svábhegyi beteg szamár. Ezt a rejtélyes szamarat, meg a társát, a vizilovat kenik egymásra, valahányszor valami szó vagy fordulat alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek! hogy bőgnek! milyen boldogan! – Fiad a svábhegyi…! – kiáltják, – fiad a viziló, fiam! fiad a…! – s akit letorkolnak, az is együtt robban velük. Ez a vicc? – Elhúzom a számat: bolond srófra jár az eszük! Ez is vicc? – tűnődöm tovább, és közben vadúl viháncol a terraszon a nyári gyerekhad, Lóci meg a táborkara, tovább viháncol önfeledten a sok hancúzó kisdiák, a sok friss test, melyben az élet most kezdi élvezni magát és a világot: talál hozzá anyagot mindig s mindenütt, hisz mintha hájjal kenegetnék, úgy kacag minden zsigerük. Boldog ifjúság, de szamár vagy!… S megint, de már idegesen, hallom a viccet, mely örökre érthetetlen marad nekem, pedig jó lehet, iszonyú jó… S egyszerre elhagy a fölény: övék a perc veleje-magva és csak a héja az enyém, a zörgő, száraz magyarázat, hogy így meg úgy, s hogy persze, na, kapcsol a képzet és az érzés, ha nincs is benne logika, s így tovább… S hirtelen vezényszó harsan keményen odakint: – Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés a cserkész-szertartás szerint, s szavak, Akela, fogadalmak, – aztán, hogy a fagylalt de jó, s parancsok, és megint a Svábhegy betege, meg a viziló – – S erre már kimegyek közéjük, a ricsaj hökken és megáll: mi dolgod e vidám csacsik közt neked, szomorú, vén szamár?!