Lóci meg a számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci épp aludni ment, toll, füzet s könyv feküdt mellette. – Ma este mesélsz, ugye? – örvendezett. – Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt a Szun Vu Kung majomkirályt! – – Ugyan már, az száz oldal. – Akkor kurtábbat… – addig kunyorált s alkudozott, mig belementem: – Hát jól van, játsszunk valamit, csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én csüggedten folytattam: – De mit? – – Az ám: mit? – vette át a szót ő vidáman, s elhelyezkedett, én meg sóhajtva mellé ültem, útálva az életemet, útálva a mát, amely elmult, és ami jön, a holnapot, az örök játékot, amelynek neve kenyéradó robot s amely precíz s okos lehet, de rég nincsenek tündérei… S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit? Taníts meg engem osztani. – – Osztani? – Igen. – És a játék? – – Ez a játék. – Te, mi bajod? – néztem rá gyanakodva. – Semmi, csak hát jó volna tudni, hogy például 865-ben hányszor van meg a 15, mert, mondom neked, hogy titok van mindenféle számok között. – – S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta Lóci, – mese ez, igazi, titok, és mint a keresztrejtvényt, ezt is meg lehet fejteni. – Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe – mint a keresztrejtvényt, igen! – S elővettük a számtankönyvet és egyszerre tündérien izgalmas lett a téli este és körénk szállt a túlvilág: számok nőttek elő a földből és bujkáltak egymáson át, szám-törpék, -óriások, -erdők, önműködő varázslatok, s mi, mint két vadölő detektív, fejtettük, gyilkoltuk a sok titkot, csodát, az iskolában még ismeretlen tizedes- törteket mind kiszámitottuk s úgy találtuk, hogy érdekes, minden érdekes a világon s a tündér nem fogy ki soha… Féltízig eltartott a játék, aztán Lóci ásitva a fal fele fordult. – Köszönöm, hogy meséltél, apu! – mondta még és elaludt… Szerettem volna belűlről látni a fejét.