A földgömb

A kisfiam a földgömböt pofozza.   Forog a Föld! – Jól van, kis Lóci, – mondom. – A fejét! Csak   rajta, püföld! Tekerd ki azt a kopasz koponyáját,   csak verd vigan! Minden fordulat egy nap a jövőbe,   üsd, vágd, fiam! – És táncol a Föld a gyerek kezében:   egy perc alatt százszor felkél s lenyugszik menekűlve   rajta a nap, és nem tudom, mire jó ez a játék,   de jólesik Lócit nézni, ki mint a végzet, osztja   pofonait: jólesik nézni, mintha bosszut állnék   most mindazért, ami gyalázat s kín ezen az őrült   csillagon ért. S forog a Föld és száll az emberöltő,   már mind halott, aki ma él, és kergetjük vadúl az   uj századot, kurjongatva kergeti Lóci, én meg   keserüen: nem én játszom vele, hanem a szörnyű   játék velem, ő játszik velem, a Föld, és dühömre   rá se figyel: marad a régi börtön, ahol élni   és halni kell. Tudom, mi vagy, vén börtön! Egy keringő   dervis feje, ki megálmodta az életet és meg-   őrült bele, egy ős varázslóé, ki lenyakazta   saját magát: forgó feje kirepült az időbe   s lett a világ. Baltát rá, verd szét! – szorít most ökölbe   egy gondolat, de tehetetlen kínom, józanodva,   csak elapad, és csak nézem, nézem, hogy jár a dervis   átkos feje: nem lehet jó ez az ördögmotolla   őneki se!… A kisfiam a földgömböt pofozza.   Forog a Föld. – Vigyázz, csak papír, – mondom, – és ragaszték,   össze ne törd! – és ledőlök a diványra. De jó, hogy   már este van! Lóci elúnja magát. Kimegy. Én is   únom magam, s csönd van és béke, és ahogy lehúnyom   nehéz szemem és mozdulatlan álmodozva fekszem   a semmiben, látom: egy fej forog le a magasból,   lebeg, leszáll, egy fáradt fej, – érzi, mennyire szánom,   s lassan megáll.