Gépek

Állat a vas, élet a láng és istenek a gépek… Ötéves voltam, s felemelt s a tűzszekrény elé tett az apám, ahol dolgozott, maga mellé, a mozdony sátrába, s én úgy álltam ott, mint túlvilági poszton, mint egy földreszállt üstökös hátán, úgy álltam ott a nyáréji csöndben, mialatt sziszegve s csikorogva fújt a baráti szörnyeteg, rohanni, szállni készen; azt hittem, mindjárt túlröpít – Min? Óh – a mindenségen! Nem röpített, – de ereje így is teljes varázs volt: köröttem vörös lyukakon a pokol dühe lángolt, órák villogtak, mutatók, csövek kigyói rézből, gőz, szén, üvegben valami pöfögve járt le és föl, egy tűz lobogott a kazán mélyén s a csillagokban, minden feszült és reszketett, mint én, oly izgatottan: a kerekek közt lázadó szellemek hada tombolt s végül mi inditottuk el, apám meg én, a mozdonyt. Azóta vas, ha vasra, tűz vagyok, ha tűzre nézek, s hiszem, hiszem, hogy ördögök és istenek a gépek.