Kegyetlen út

Még száz lépés. Nem bírom. Cseng a kő. Szél   és hó szakad. Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint   két jégdarab, mint olvadó jég a hús melegében,   sír a szemem… Csak most, most még… Haza? De hisz a vég már   reménytelen. Csak most!… De épp ez a legiszonyúbb, ez,   ez a kevés, ami hátra van… Hagyd, pihenj le, biztat   a lélek, és elsötétűl. Üvegnyilak temetnek,   vak lavinák. Rémület ráz föl; s vonszolva, de mégis   csak visz a láb. És ez segít, az állat, ez segít most,   a testi gép: nélkülem jár s pótolja gyönge társát,   a lélekét. Még! Nem bírom. De! Jőjjön bármi: jobb lesz;   akármi: jobb! Itt veszel, súgja, és szavára ismét   megindulok. Igen, ez segít, ez a buta ösztön,   a félelem. Neki a bőgő hónak! tántorogva   és részegen, mintha zuhannék!… Könny s fagyott verejték   kínja füröszt; saját sulyom görget a szél repűlő   szirtjei közt… S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés!   Teát, rumot! Röhögök, mint… Vagy sírok?… Ujra ember?   Még nem vagyok! Húnyt szemmel… Én?… Öt kilométer, éjfél…   Oly messziről? S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban   puhúl a szőr.