Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek! Tetszenek és megszégyenítenek s úgy magyarázzák az igazukat, hogy meg kell értenem a szavukat, madár-szavukat, hogy ez nem elég és adjak, még, és még, és ujra még. Mit tehetek? Nevetek és adok, szalonnabőrt, kölest és tökmagot, ami akad… Míg kint teszek-veszek, messziről lesik az erkélyemet, s alig jövök be, tollas seregük rögtön itt van, itt röpdös mindenütt. Én meg elnézem az üvegen át a szárnyas éhség fázó csapatát, a nyüzsgő hadat, a verebekét, s a gyáva rigót, ijedt cinegét, nézem őket s szégyellem magamat: könnyű szeretni a madarakat! Könnyű bizony… És elgondolkozom ellenségeken és barátokon, eszembe jut ez meg az, ami jót emberrel tettem: almát és diót dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és orvosságot, néha valami pénzt, rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon vittem fel egyszer a hegyoldalon egy beteget… És hogy… Összeadok sok kis emléket… és elborzadok: nekem sok volt, másnak mégis mit ért? Mit tehet az ember az emberért? Mit tehettem?!… Szégyellem magamat… Madarak verik az ablakomat. Éheznek, fáznak. Mint az emberek. Ne tegyem azt se, amit tehetek? Madarak… No, még egy marék magot! …És elfüggönyözöm az ablakot.