Őszi erkélyen

Nagyon megsajnált ma a nap,
e roppant mágnes, fénylő, mennyei:
körülragyogja házamat,
oldó kezével tapogat
s erkélyemet, ahol betegen
fekszem, a világból csöndesen
kilengeti.
Óh, szállani! fönt, fönt lengeni!
lélektelen!
Ne nézz le többé, irtózó szemem,
ne nézz le már:
kabáton, sálon, takarón
keresztűlnyúl és muzsikál
és magához emel a nap,
a nap, az én áldott napom,
aki ősszel is hatalom
és ma olyan jó hozzám, mint a nyár.
Ne nézz le már,
ne nézz le többé, életem:
már elmaradt a láthatár
s határ az ég lett, parttalan,
nagy semmi-tenger, kék halál!
Ne nézz le többé sohase,
de mint akit az éj bűvölete
vonz s aki szemét csukva megy
tetők s tornyok felett,
ahol a sápadtfényü hold jár,
menj úgy, szállj!… Nem: bátrabban! Tégedet
hatalmasabb erő, a nap
millió szála tart, a Nap
millió sugárkeze lóbál,
az emel és visz, sugarak
lengetnek, arany madarak,
szárnyas erkélyen, millió, –
szárnyas erkélyed léghajó,
s körötted már millió nap kering
és a boldog fény szárnyverése mind
azt zúgja, muzsikálja, hogy:
– Október van, s egy nyomorúlt
földi lélek az égbe hullt,
a megváltásba, föl, ahogy
fölfelé hal meg a mocsár,
mely a napon addig sütkérezik,
míg elfogy s észrevétlen a
kéklő mennyei üdvösségbe száll.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]