Őszi erkélyen

Nagyon megsajnált ma a nap, e roppant mágnes, fénylő, mennyei: körülragyogja házamat, oldó kezével tapogat s erkélyemet, ahol betegen fekszem, a világból csöndesen kilengeti. Óh, szállani! fönt, fönt lengeni! lélektelen! Ne nézz le többé, irtózó szemem, ne nézz le már: kabáton, sálon, takarón keresztűlnyúl és muzsikál és magához emel a nap, a nap, az én áldott napom, aki ősszel is hatalom és ma olyan jó hozzám, mint a nyár. Ne nézz le már, ne nézz le többé, életem: már elmaradt a láthatár s határ az ég lett, parttalan, nagy semmi-tenger, kék halál! Ne nézz le többé sohase, de mint akit az éj bűvölete vonz s aki szemét csukva megy tetők s tornyok felett, ahol a sápadtfényü hold jár, menj úgy, szállj!… Nem: bátrabban! Tégedet hatalmasabb erő, a nap millió szála tart, a Nap millió sugárkeze lóbál, az emel és visz, sugarak lengetnek, arany madarak, szárnyas erkélyen, millió, – szárnyas erkélyed léghajó, s körötted már millió nap kering és a boldog fény szárnyverése mind azt zúgja, muzsikálja, hogy: – Október van, s egy nyomorúlt földi lélek az égbe hullt, a megváltásba, föl, ahogy fölfelé hal meg a mocsár, mely a napon addig sütkérezik, míg elfogy s észrevétlen a kéklő mennyei üdvösségbe száll.