Kilátón Budapest fölött

Száz szemem nyílik: Nézd! a város! Ott lent! Mily szép, mily óriás! Hogy szétcsap! Fölcsap a hegyekre! Ház, palota, ház, s ujra ház! Házak, ház-tenger. Kertek, villák. Hány ezer? Tíz? Húsz? Nem tudom. Lehet, hogy harminc. Gyönyörű kép… S hirtelen elszomorodom. Harmincezer ház. A hazám! De nem látom benne magamat. A hazám? Az imént kiáltott, s most elnémúl a gondolat, mintha szégyelne megszületni, bujkál a perc kínja mögött: No, költő, még mindig a másé, a másoké az örömöd? No, híres, szól a keserű gúny, te minek a gazdája vagy? Azt hitted, érsz valamit, és hogy szolgáltad az országodat! Húsz esztendeje dolgozol már s érted a mesterségedet, de hol a föld, a talpalattnyi, a kunyhó, amely a tied? Húsz év alatt mire jutottál? Mondhatod, ha épp jólesik, hogy itt is, ott is már szivekbe fogóznak a gyökereid, álmodhatsz, hogy a szellem így-úgy, sőt, hogy… De nézz csak oda, le: ott a valóság és ahhoz nincs közöd egy árva tégla se! Megbuktál, költő. Lásd be végre, akinek valamije van, az mind különb, fontosabb nálad! tehetségesebb! biztosan! szükségesebb, mind!… Műveidről ez az igazi kritika… Sóhajtok… Szörnyű az igazság, de szörnyűbb bennem a hiba, – mert már ásítok a sirámra… Ej, gondolom, lesz, ami lesz, ha el tudom mondani, jó s rossz nekem egyformán érdekes: legyek bár vendég a hazámban és koldus a föld kerekén, a szépnek, amit láttam, így is örök gazdája vagyok én.