Az aranyhegy alatt

Tudja az isten, hogy ki kezdte, de amikor a nők a vad nyári égből ránk kiabáltak, hogy bolond, aki lent marad, vén fejjel és fáradt inakkal rohantunk, mint a gyerekek, bevenni a várat, a kazlat, a zizegő, sárga hegyet. Óriás hegy volt. Mintha tűzből s fényből lett volna: sugarak törtek, ropogtak – szalmaszálak – siető lábaink alatt, s mi csak markoltuk és tiportuk szúrós és édes aranyát, süppedő lépcsőket tapostunk derekába, s egymáson át gázoltunk, feljebb, egyre feljebb, s ugy csusztunk vissza: krákogott s lihegett a banda, de folyton ujrakezdte az ostromot fel a tetőre, és azon tul a kék ég felé, ahova valahogy már előbb felmászott kis Klára, Magdi és Ila. Négykézláb, fujva, kipirulva fölértünk végre. De alig dőltem a puha szalmaágyba kifujni magam egy kicsit, máris harsant az uj kiáltás, hogy bolond, aki fent marad, és erre, mint kőről a tóba a szétfreccsenő békahad, ugy ugrott alá a magasból (vagy csuszott le a fenekén) a lány- és asszonycsapat, aztán a két doktor és végül én, – lent pedig, kissé támolyogva, gyerekek, hölgyek és urak, az égre és egymásra néztünk a szétdult aranyhegy alatt, s zavarunkban olyat nevettünk, amilyet tán még sohasem: akkorát, hogy az egész nyárból egyébre se emlékezem.