Gyanutlan perc

No de ilyet!… A kávéházban írtam, dolgoztam csöndesen, s egyszerre csak, ahogy levettem, kigyulladt a szemüvegem: felrobbant! Tán a cigarettám gyujtotta meg, vagy a gyufa, tudja a jó ég… És hogy égett! hogy sistergett! hogy lőtte a füstöt magából!… Hamarabb, mint ahogy elmondani tudom, végigkanyargott a futó láng a fekete kaucsukon, a görbe száron, körül-ette a két üveges karikát, és mire vízbe hajitottam, már csak azt, ami épp kiállt, csak azt menthettem meg: a többi ellobbant, akárcsak a fény, s a két lencse mint két üvegpénz feküdt a pohár fenekén. Egy pillanat… Hogy a keservit!… Felugrottam, s kicsit bután és csodálkozva nézelődtem az eltünt szemüveg után: mi történt itt tulajdonképen? Álmodtam az egész tüzet? De épp a látásom, a mankó, szemem mankója, az veszett, az veszett el: egy-két arasz csak, aztán már homály a világ: pincérek szaladtak felém és én, mint valami ködön át, ugy mozogtam, oly tétován és bizonytalan, vagy mint akit lefegyvereztek: éreztem, hogy az élet rámzsugorodik… S mást is éreztem, azt, hogy íme egy mozdulat hogy tőrbe ejt, hogy gyanutlan sorsunk elé mily bolond csapdákat nyit a perc, hogy váratlan erők, kalandok, titkok lesnek ránk mindenütt, éreztem az autót, amely már megvan és egyszer majd elüt, a csöndet, amelyből halálos golyó süvít ki, az időt, a kanócot, mely láthatatlan ég a közelgő vész előtt: ezt éreztem… S bosszúsan mentem át a szomszéd üzletbe… Ott uj keretet a két üvegpénz s a szemem uj mankót kapott, – és most megint az asztalomnál ülök, töprengve csöndesen, hogy egy nyomorúlt perc mikor robbantja fel az életem.