Utazó szemek

Órák óta röpít az autó, tér s idő zümmögve suhan. Mintha csak a két szemem élne, úgy nyúlok el a kocsiban. Mintha csak a két szemem élne, látni tudok csak, látni már: fáradtan élvezem a szépet, amit elém forgat a táj. S megtelik, túlcsordúl a lélek, (a boldogság is kimerít) s ahogy az út csak hozza, söpri úszó, özönlő képeit, lassan szédülni kezd a látás: messzi lejtő, közeli fa, sürgönydrót, horizont, hegy és völgy ingó arabeszk vonala úgy kanyarog, nő, épül, omlik, úgy tör elő s úgy villan el, hogy a kábuló öntudat már csak e lüktetést fogja fel, s e szakadatlan lüktetésben zenévé oldozva magát lebegve és skálázva zeng be szemem ablakán a világ. Órák óta röpít az autó, látni tudok csak, látni már: zenét látok: felhők, hegyormok csendűlnek össze s félhomály és csillagok és nem tudom, mik… Csoda ez, mámor, szerelem; forgó és hintázó ütemben szállunk a szerpentineken, s mindez oly kéjes, mint az álom s oly álomszerű, mint a kéj, oly érthetetlen… Fut az autó… Meghaltam?… Csak a szemem él, csak az él s ami benne táncol, a mindenség, a végtelen, mely a maga roppant zenéje szárnyain repül és pihen.