A Fekete Erdőben

Mint bűnöst a tettei, körüláll s kísér az erdő. Élő árbocok nyilallnak ég felé: párhuzamos és függőleges lábai a vad rengetegnek, vagy húrozat, melyen a vihar játszik. Most csöndjük ijeszt. Mint néma őrök, állnak feketén. Mint szörnyű őrök. Nap ide, se hold, be nem tör; az eső hat emelet magasban szétporlik. Lábam előtt egy fehér gomba világít, s a föld csak dereng, mint a tenger feneke. Feketén állnak szörnyű őreim. Várnak valamit? A csöndön egy-egy hulló tűlevél zizzen át. Minek jöttél ide?! Százezer óriás figyeli minden mozdulatomat s a kétméteres rudat, melyet oly görcsösen szoritok. Minek vagy itt, minek jöttél? Mert félek. Vonz ez a fekete erdő, húz és fenyeget az ágasbogas félhomály. Szivem vadúl dobog. Vissza? Nem! Nem lehet! Most már előre, rajta! Butaság, idegesség az egész rémület: nincs ott, értsd meg, és nem lesz ott a rém, és amott sem, az újabb sürüben, és másutt sem, sehol se: benned él, csak benned a szörny! Előre! Ropog a tördelék galy, zuzmók rongyai csapnak szemembe. Jőjj, mesebeli Unicornis! Hol vagy?! Csak abban a zugban lehet még. Neki hát, csak így gyógyulsz ki, bolond! Most! No, ugye, hogy igazam volt! Sóhajtva remeg át rajtam az élet. A fekete dóm résein itt-ott beizzik a nyár s egy kis lepke inog elő. Hová, tétova társam? Áttetsző sugár porzik elém, ferdén és vastagon: jön a tisztás? Vezess, kis lepke! Még két perc. Fölcincog az első madár s messze kolomp szól. Ritkúl és derűl az éjszaka, a tar árbocokon mind lejjebb kúsznak csapzott zászlai. Még tíz ugrás. Még egy. És hirtelen kilépek a meséből: hegyi rét sütkérezik előttem a napon: millió sárga margaréta és kék-arany ég és jámbor tehenek. (Titisee)