Csavargók

– Meráni capriccio –
Piros tetőkön porzik a zápor,
porzik a zápor az utca porán.
Jó volna egy hotel ablakából
nézni e gyors vizet, nézni Merán
kertjeit, – óh, szép volna, ha volna
pénz pihenőre, lakásra, ha volna
egyszerre vasúti jegyem s vacsorám!
Piros tetőkön porzik a zápor,
porzik az édes, nyári eső,
nem fut kapualjba ilyenkor a vándor,
a vén fasor is vendégszerető.
Állok a parton a hársak alatt
és nézem a hánykódó habokat,
és semmi se rossz és semmi se jó,
csak nézem a záport és hogy a folyó
mily szép, ez az Etsch, a vidám viharban,
s mily szép lehet máskor, a tavaszi napban:
hogy szalad, örvénylik és zúg és csilingel,
hogy fárad, hogy játszik a szemmel, a csenddel,
mindig szép, mindig szép valaki másnak,
de soha, de soha árva magának!
Piros tetőkön porzik a zápor,
égi csavargó, s máris a távol
zöld hegyeit paskolja vigan.
Hát én meg merre vegyem utam?
Nyugtalanságba költöztem én,
záporba, porba öltöztem én:
földi csavargó, mit keresek én itt,
mit keresem mindig az ujat, a régit,
mikor már nemcsak otthon, hazámban,
de magamban is lettem hazátlan?!
Az égi csavargó nem felel,
de a folyónak hangja kel:
– Nyugtalanságba mért költöztél,
záporba, porba mért öltöztél?
Mint nekünk, menned kell valahová,
csak a jó isten tudja, hová!
Sohase sejtheted az igazit,
de tán az út maga eligazít,
s ha céltalan futsz is most völgybe-hegyre:
örűlj, ha napod csak este megy le!
 

(1924)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]