Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét
tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,
nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,
a fekete Föld egy-egy ablaka,
s az Ég beléjük oly mélyre esett,
hogy szédítette a rémült szemet
s egy pillanatra elhitette, hogy
lent valahol egy másik ég ragyog,
igen, egy másik: az, amelyik a
talpunk alatt szikrázik: Számoa
vagy hogy is hívják azt a szigetet,
mely valahol épp alattunk lehet:
annak az ege tátongott felém,
vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,
oly gyönyörű, gyémántkék áradás
rohant meg lentről, olyan ragyogás
csapott elő, és olyan hirtelen,
hogy azt hittem, mindjárt beleesem,
és csak kápráztam és szédültem és
oly jó volt e gyönyörű tévedés,
hogy sokáig eljátszottam vele
s szerettem volna mutogatni… De
aztán, mégis, nem szóltam senkinek:
kinevettek volna az emberek,
míg most, versben, elhiszik a csodát,
a valóságot: hogy a pocsolyák
tükrös fényükkel a tavaszi napban
kilyukasztották a Földet alattam!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]