Egy orvos halálára

Már a föld alatt!… Mint belső ütés,   úgy ért a halálod hire, fájt, hogy oly rég nem jártam nálad és   hogy most már nem látlak sose. Téged sajnáltalak, vagy magamat? Az önző részvét a legigazabb. Ilyen fájdalmat, önzőt, igazit   érzek, mikor eszembe jutsz: rajtam babrálnak öreg ujjaid,   pedig már moccanni se tudsz: orvosom voltál, megszerettelek, s egyszer rád bíztam élő testemet. Rád bíztam, ahogy addig senkire,   hogy vágd, hasítsd a húsomat, s néztem, hogy nyílik gyógyitó sebe   s hogy vérzik a késed alatt: neked nem is volt operáció, nekem az volt, nagy, szívdobogtató. Akkor szerettelek meg igazán…   Hat hét alatt elmult a seb, és tudásod a gyógyulás után   már a lélek orvosa lett. Sokszor elbeszélgettünk csöndesen… Legutóbb nyáron, az erkélyeden, a kert fölött… Ugy rémlik, dália   nyitott köröttünk… S te a nagy ragyogásban halkan mesélted a   földi és égi dolgokat; nagyon öreg voltál már, reszketeg, s én, talán, az utolsó beteged. És akkor, amit annyiszor, megint   éreztem, mily áldás a hit s a bizalom, amely a testi kínt   s a veszélyt vállalni segít; hittem benned: titok voltál nekem s mégis biztos, kipróbált védelem. Most már por vagy… De nem felejtelek,   halott barátom, orvosom, késsel-írt jegyed örök üzenet,   mindennap látom, olvasom: régen beforradt a bokám felett, de összeköt a földdel és veled.