Egy orvos halálára

Már a föld alatt!… Mint belső ütés,
 
úgy ért a halálod hire,
fájt, hogy oly rég nem jártam nálad és
 
hogy most már nem látlak sose.
Téged sajnáltalak, vagy magamat?
Az önző részvét a legigazabb.
Ilyen fájdalmat, önzőt, igazit
 
érzek, mikor eszembe jutsz:
rajtam babrálnak öreg ujjaid,
 
pedig már moccanni se tudsz:
orvosom voltál, megszerettelek,
s egyszer rád bíztam élő testemet.
Rád bíztam, ahogy addig senkire,
 
hogy vágd, hasítsd a húsomat,
s néztem, hogy nyílik gyógyitó sebe
 
s hogy vérzik a késed alatt:
neked nem is volt operáció,
nekem az volt, nagy, szívdobogtató.
Akkor szerettelek meg igazán…
 
Hat hét alatt elmult a seb,
és tudásod a gyógyulás után
 
már a lélek orvosa lett.
Sokszor elbeszélgettünk csöndesen…
Legutóbb nyáron, az erkélyeden,
a kert fölött… Ugy rémlik, dália
 
nyitott köröttünk… S te a nagy
ragyogásban halkan mesélted a
 
földi és égi dolgokat;
nagyon öreg voltál már, reszketeg,
s én, talán, az utolsó beteged.
És akkor, amit annyiszor, megint
 
éreztem, mily áldás a hit
s a bizalom, amely a testi kínt
 
s a veszélyt vállalni segít;
hittem benned: titok voltál nekem
s mégis biztos, kipróbált védelem.
Most már por vagy… De nem felejtelek,
 
halott barátom, orvosom,
késsel-írt jegyed örök üzenet,
 
mindennap látom, olvasom:
régen beforradt a bokám felett,
de összeköt a földdel és veled.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]