Régen és most

1943

Március a körúton

Az idő

langyosodik,

a felhő

rongyosodik,

itt is, ott

is lyukakat

éget már

rajta a nap

s bár közben

zúg az eső,

mindnyájan

tudjuk, ez ő,

ez már az

új hatalom,

a legszebb

forradalom,

mely gyógyít

és kicserél

s mindennek

jó, ami él:

az áldott,

drága tavasz

vonúl most

a sugaras

körúton

és a kofa

standjáról

kék ibolya

integet

és kikerícs

s a nárcisz

is kivirít,

és oly jó

ez a csodás,

párába-

szőtt ragyogás,

hogy szinte

szédülök és

mint mikor

angyali szép

jelenést

lát a gyerek,

karácsony-

fát: nevetek,

s köröttem

már remegő

gyöngyzene

csak az eső

s ég és föld

éneke mint

a vér friss

üteme ring

s egyszerre

semmi se fáj,

hisz meghalt,

meg, a halál,

és nincsen

szomoruság

és boldog

lett a világ,

mindenki

gazdagodott

és a nők

fiatalok, –

pedig csak

az az egész,

hogy nézem

az eget, és

az idő

langyosodik,

a veréb

hangosodik,

a felhőn

kék lyukakat

szakítva

perzsel a nap –

s én kezdem jól érezni magamat.

Úgy látszik

Úgy látszik, fekete volt,

amire azt mondtam: fehér;

úgy látszik, rossz pap voltam én,

ki Krisztust hisz és ördögöt beszél;

úgy látszik, odavitt rossz szemem,

ahová lábam nem akart;

úgy látszik, az én nyilam ez a nyíl

s az én kardom szivemben ez a kard.

Úgy látszik, sorsom játszik, játszik,

s az én igazam sose látszik.

Soká botorkáltam, vakon,

és senki se nyujtott kezet;

sirattam a szegényt, és elhagyott,

s a gazdag kinevetett;

iszonyú látni, hallani,

mit akartam és mi lett;

nem merek többé szólni, árvaság

lettem és rémület.

Semmi sincs úgy, ahogy ma látszik,

életemmel valaki játszik.

Úgy látszik, barátom, a legjobb,

még az se szeretett,

úgy látszik, ő se látta meg

igazi szivemet;

úgy látszik, vezekelni kell

egy varázsló gonoszért;

úgy látszik, rossz csoda büntet,

de miért? de miért? miért?

Úgy látszik, minden játszik, játszik,

s aki angyal, ördögnek látszik.

Lemondás

Nem elég, nem elég, nem elég,

ami kell, ami jó, ami szép,

nem adott, ami nincs, de lehet,

nem adott soha még eleget,

és semmise sohase sok,

nyugodni sose tudok,

mert ami kellene nékem,

sehol a földön, az égen

nincs az az egyesülés,

nincs az a teljesülés.

Amire érzék és gondolat

sóvárog, silány mind: szomjamat

oltani nincs italom,

üres a legnagyobb jutalom,

ha mindent el kell majd veszteni,

semmit sem érdemes kezdeni,

hisz életem, az egész,

csak egy és olyan kevés,

hogy benne, jaj, csak a gyötrelem

nyomora végtelen.

Megyek én, megyek én innen,

kicsi e földön itt minden,

s csak ha a lélek előre

már a Kevés szeretője,

csak akkor van nyugalom,

csak annak van jutalom,

csak annak egyesülés,

csak annak teljesülés,

csak annak földön és égen,

sohase, sohase nékem.

Inkább, mint újra csalódás,

jöjjön előre lemondás:

nem kell már énnekem semmise,

ne legyen barátom senkise:

vetem halálba ágyamat,

sivatag lepje vágyamat, –

pusztulj, sok nagy célom,

egy maradt s elég ez:

várni, míg hóhérom,

az isten, kivégez.

Operáció után

Ha beteg volnék! De csak sebesült!…

Kötözött lábbal hányódom az ágyon.

Magamban vagyok: kívül a világon,

s hangok mesélik, mi van odakünt.

Hangok, már hetek óta: madarak,

postás, ószeres, az ucca megy és jön,

harang az égben, csoszogás a lépcsőn,

autó, bicikli, víg gyerekcsapat.

Börtönben vagyok! Bénultan, dühöngve,

a távoli zsivajból raklak össze,

feltámadt élet, fájdalmas vigasz,

és elfordulok, befele a falnak:

ne lássam, hogy úgy tündöklik az ablak

s hogy nélkülem is teljes a tavasz.

Egy orvos halálára

Már a föld alatt!… Mint belső ütés,

úgy ért a halálod hire,

fájt, hogy oly rég nem jártam nálad és

hogy most már nem látlak sose.

Téged sajnáltalak, vagy magamat?

Az önző részvét a legigazabb.

Ilyen fájdalmat, önzőt, igazit

érzek, mikor eszembe jutsz:

rajtam babrálnak öreg ujjaid,

pedig már moccanni se tudsz:

orvosom voltál, megszerettelek,

s egyszer rád bíztam élő testemet.

Rád bíztam, ahogy addig senkire,

hogy vágd, hasítsd a húsomat,

s néztem, hogy nyílik gyógyitó sebe

s hogy vérzik a késed alatt:

neked nem is volt operáció,

nekem az volt, nagy, szívdobogtató.

Akkor szerettelek meg igazán…

Hat hét alatt elmult a seb,

és tudásod a gyógyulás után

már a lélek orvosa lett.

Sokszor elbeszélgettünk csöndesen…

Legutóbb nyáron, az erkélyeden,

a kert fölött… Ugy rémlik, dália

nyitott köröttünk… S te a nagy

ragyogásban halkan mesélted a

földi és égi dolgokat;

nagyon öreg voltál már, reszketeg,

s én, talán, az utolsó beteged.

És akkor, amit annyiszor, megint

éreztem, mily áldás a hit

s a bizalom, amely a testi kínt

s a veszélyt vállalni segít;

hittem benned: titok voltál nekem

s mégis biztos, kipróbált védelem.

Most már por vagy… De nem felejtelek,

halott barátom, orvosom,

késsel-írt jegyed örök üzenet,

mindennap látom, olvasom:

régen beforradt a bokám felett,

de összeköt a földdel és veled.

Fűz a tóparton

Roppant ég alatt, és tűnődve, mintha

saját árnyát akarná kihalászni,

úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa

s nem érti, hogy egy másik, óriási

kékségből, mely fordítva ring a mélyben,

milyen kisértet nyúl föl s kandikál ki,

mintha egy fenti, fuldokló világból

őt, az árnyát, akarná lehalászni.

Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét

tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,

nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,

a fekete Föld egy-egy ablaka,

s az Ég beléjük oly mélyre esett,

hogy szédítette a rémült szemet

s egy pillanatra elhitette, hogy

lent valahol egy másik ég ragyog,

igen, egy másik: az, amelyik a

talpunk alatt szikrázik: Számoa

vagy hogy is hívják azt a szigetet,

mely valahol épp alattunk lehet:

annak az ege tátongott felém,

vagy majdnem az, olyan iszonyu fény,

oly gyönyörű, gyémántkék áradás

rohant meg lentről, olyan ragyogás

csapott elő, és olyan hirtelen,

hogy azt hittem, mindjárt beleesem,

és csak kápráztam és szédültem és

oly jó volt e gyönyörű tévedés,

hogy sokáig eljátszottam vele

s szerettem volna mutogatni… De

aztán, mégis, nem szóltam senkinek:

kinevettek volna az emberek,

míg most, versben, elhiszik a csodát,

a valóságot: hogy a pocsolyák

tükrös fényükkel a tavaszi napban

kilyukasztották a Földet alattam!

Szakadék

Fölöttem ég, alattam

széditő sziklafal.

A hegyre még szaladtam,

de már nem vagyok fiatal.

Itt jártam, borzongtam tavaly

s a mélység most is idecsal,

mert, barátom, ha egyszer belenéztél,

megréműlsz, hátrálsz, de bárhova mégy:

visszahív vagy követ, és valahol

lábad elé fekszik a szakadék.

(Avelengo)

Csavargók

– Meráni capriccio –

Piros tetőkön porzik a zápor,

porzik a zápor az utca porán.

Jó volna egy hotel ablakából

nézni e gyors vizet, nézni Merán

kertjeit, – óh, szép volna, ha volna

pénz pihenőre, lakásra, ha volna

egyszerre vasúti jegyem s vacsorám!

Piros tetőkön porzik a zápor,

porzik az édes, nyári eső,

nem fut kapualjba ilyenkor a vándor,

a vén fasor is vendégszerető.

Állok a parton a hársak alatt

és nézem a hánykódó habokat,

és semmi se rossz és semmi se jó,

csak nézem a záport és hogy a folyó

mily szép, ez az Etsch, a vidám viharban,

s mily szép lehet máskor, a tavaszi napban:

hogy szalad, örvénylik és zúg és csilingel,

hogy fárad, hogy játszik a szemmel, a csenddel,

mindig szép, mindig szép valaki másnak,

de soha, de soha árva magának!

Piros tetőkön porzik a zápor,

égi csavargó, s máris a távol

zöld hegyeit paskolja vigan.

Hát én meg merre vegyem utam?

Nyugtalanságba költöztem én,

záporba, porba öltöztem én:

földi csavargó, mit keresek én itt,

mit keresem mindig az ujat, a régit,

mikor már nemcsak otthon, hazámban,

de magamban is lettem hazátlan?!

Az égi csavargó nem felel,

de a folyónak hangja kel:

– Nyugtalanságba mért költöztél,

záporba, porba mért öltöztél?

Mint nekünk, menned kell valahová,

csak a jó isten tudja, hová!

Sohase sejtheted az igazit,

de tán az út maga eligazít,

s ha céltalan futsz is most völgybe-hegyre:

örűlj, ha napod csak este megy le!

(1924)

A Fekete Erdőben

Mint bűnöst a tettei, körüláll

s kísér az erdő. Élő árbocok

nyilallnak ég felé: párhuzamos

és függőleges lábai a vad

rengetegnek, vagy húrozat, melyen

a vihar játszik. Most csöndjük ijeszt.

Mint néma őrök, állnak feketén.

Mint szörnyű őrök. Nap ide, se hold,

be nem tör; az eső hat emelet

magasban szétporlik. Lábam előtt

egy fehér gomba világít, s a föld

csak dereng, mint a tenger feneke.

Feketén állnak szörnyű őreim.

Várnak valamit? A csöndön egy-egy

hulló tűlevél zizzen át. Minek

jöttél ide?! Százezer óriás

figyeli minden mozdulatomat

s a kétméteres rudat, melyet oly

görcsösen szoritok. Minek vagy itt,

minek jöttél? Mert félek. Vonz ez a

fekete erdő, húz és fenyeget

az ágasbogas félhomály. Szivem

vadúl dobog. Vissza? Nem! Nem lehet!

Most már előre, rajta! Butaság,

idegesség az egész rémület:

nincs ott, értsd meg, és nem lesz ott a rém,

és amott sem, az újabb sürüben,

és másutt sem, sehol se: benned él,

csak benned a szörny! Előre! Ropog

a tördelék galy, zuzmók rongyai

csapnak szemembe. Jőjj, mesebeli

Unicornis! Hol vagy?! Csak abban a

zugban lehet még. Neki hát, csak így

gyógyulsz ki, bolond! Most! No, ugye, hogy

igazam volt! Sóhajtva remeg át

rajtam az élet. A fekete dóm

résein itt-ott beizzik a nyár

s egy kis lepke inog elő. Hová,

tétova társam? Áttetsző sugár

porzik elém, ferdén és vastagon:

jön a tisztás? Vezess, kis lepke! Még

két perc. Fölcincog az első madár

s messze kolomp szól. Ritkúl és derűl

az éjszaka, a tar árbocokon

mind lejjebb kúsznak csapzott zászlai.

Még tíz ugrás. Még egy. És hirtelen

kilépek a meséből: hegyi rét

sütkérezik előttem a napon:

millió sárga margaréta és

kék-arany ég és jámbor tehenek.

(Titisee)

Titi tó

Ha tudsz:

mulass, ahogy a többiek;

ha tudsz:

szánkázz a habzó víz felett;

ha tudsz:

robogj hegyjáró motoron

vagy sülj a szőke homokon,

érdekeljen a jó gyomor

és nótázz, mint az esti bor:

ha tudsz;

másképp bolond vagy, vagy beteg,

s ha gyalázod az életet:

hazudsz!

Hazudsz,

amikor a magányba bújsz;

hazudsz,

ha irodalmadba vonúlsz;

hazudsz,

mikor az orrod lógatod

vagy nagyon is fenn hordozod,

mondván, hogy léha, buta nyáj,

amit köréd gyűjtött a nyár.

Hazudsz!

Nem könnyű a szórakozás,

próbálj meg élni, nyavalyás,

ha tudsz!

Ha tudsz:

táncolj, nevess, komédiázz;

ha tudsz:

boldog lehetsz, mint bárki más.

Ha tudsz!

Előtted ring a Titi tó,

még a neve is viditó,

úgy fütyül, mint a cinkedal.

Légy még egy kicsit fiatal,

ha tudsz:

fütyüld te is, hogy Titi tó,

hiszen ha élni itt se jó,

hazudsz!

Hazudsz, –

nem a világban van a baj!

Hazudsz, –

teneked túlkedves a jaj!

Hazudsz, –

te vagy buta és gyáva, és

fájdalmas gőgöd, az egész,

csak sóvárgás: az tölt tele,

megvetett vágyak szemete.

Hazudsz!

Ha fájsz, mondd, hogy: hazudsz, hazudsz!

Igy talán még az égbe jutsz.

Ha tudsz!

(Titisee)

Utazó szemek

Órák óta röpít az autó,

tér s idő zümmögve suhan.

Mintha csak a két szemem élne,

úgy nyúlok el a kocsiban.

Mintha csak a két szemem élne,

látni tudok csak, látni már:

fáradtan élvezem a szépet,

amit elém forgat a táj.

S megtelik, túlcsordúl a lélek,

(a boldogság is kimerít)

s ahogy az út csak hozza, söpri

úszó, özönlő képeit,

lassan szédülni kezd a látás:

messzi lejtő, közeli fa,

sürgönydrót, horizont, hegy és völgy

ingó arabeszk vonala

úgy kanyarog, nő, épül, omlik,

úgy tör elő s úgy villan el,

hogy a kábuló öntudat már

csak e lüktetést fogja fel,

s e szakadatlan lüktetésben

zenévé oldozva magát

lebegve és skálázva zeng be

szemem ablakán a világ.

Órák óta röpít az autó,

látni tudok csak, látni már:

zenét látok: felhők, hegyormok

csendűlnek össze s félhomály

és csillagok és nem tudom, mik…

Csoda ez, mámor, szerelem;

forgó és hintázó ütemben

szállunk a szerpentineken,

s mindez oly kéjes, mint az álom

s oly álomszerű, mint a kéj,

oly érthetetlen… Fut az autó…

Meghaltam?… Csak a szemem él,

csak az él s ami benne táncol,

a mindenség, a végtelen,

mely a maga roppant zenéje

szárnyain repül és pihen.

Gyanutlan perc

No de ilyet!… A kávéházban

írtam, dolgoztam csöndesen,

s egyszerre csak, ahogy levettem,

kigyulladt a szemüvegem:

felrobbant! Tán a cigarettám

gyujtotta meg, vagy a gyufa,

tudja a jó ég… És hogy égett!

hogy sistergett! hogy lőtte a

füstöt magából!… Hamarabb, mint

ahogy elmondani tudom,

végigkanyargott a futó láng

a fekete kaucsukon,

a görbe száron, körül-ette

a két üveges karikát,

és mire vízbe hajitottam,

már csak azt, ami épp kiállt,

csak azt menthettem meg: a többi

ellobbant, akárcsak a fény,

s a két lencse mint két üvegpénz

feküdt a pohár fenekén.

Egy pillanat… Hogy a keservit!…

Felugrottam, s kicsit bután

és csodálkozva nézelődtem

az eltünt szemüveg után:

mi történt itt tulajdonképen?

Álmodtam az egész tüzet?

De épp a látásom, a mankó,

szemem mankója, az veszett,

az veszett el: egy-két arasz csak,

aztán már homály a világ:

pincérek szaladtak felém és

én, mint valami ködön át,

ugy mozogtam, oly tétován és

bizonytalan, vagy mint akit

lefegyvereztek: éreztem, hogy

az élet rámzsugorodik…

S mást is éreztem, azt, hogy íme

egy mozdulat hogy tőrbe ejt,

hogy gyanutlan sorsunk elé mily

bolond csapdákat nyit a perc,

hogy váratlan erők, kalandok,

titkok lesnek ránk mindenütt,

éreztem az autót, amely már

megvan és egyszer majd elüt,

a csöndet, amelyből halálos

golyó süvít ki, az időt,

a kanócot, mely láthatatlan

ég a közelgő vész előtt:

ezt éreztem… S bosszúsan mentem

át a szomszéd üzletbe… Ott

uj keretet a két üvegpénz

s a szemem uj mankót kapott, –

és most megint az asztalomnál

ülök, töprengve csöndesen,

hogy egy nyomorúlt perc mikor

robbantja fel az életem.

Az aranyhegy alatt

Tudja az isten, hogy ki kezdte,

de amikor a nők a vad

nyári égből ránk kiabáltak,

hogy bolond, aki lent marad,

vén fejjel és fáradt inakkal

rohantunk, mint a gyerekek,

bevenni a várat, a kazlat,

a zizegő, sárga hegyet.

Óriás hegy volt. Mintha tűzből

s fényből lett volna: sugarak

törtek, ropogtak – szalmaszálak –

siető lábaink alatt,

s mi csak markoltuk és tiportuk

szúrós és édes aranyát,

süppedő lépcsőket tapostunk

derekába, s egymáson át

gázoltunk, feljebb, egyre feljebb,

s ugy csusztunk vissza: krákogott

s lihegett a banda, de folyton

ujrakezdte az ostromot

fel a tetőre, és azon tul

a kék ég felé, ahova

valahogy már előbb felmászott

kis Klára, Magdi és Ila.

Négykézláb, fujva, kipirulva

fölértünk végre. De alig

dőltem a puha szalmaágyba

kifujni magam egy kicsit,

máris harsant az uj kiáltás,

hogy bolond, aki fent marad,

és erre, mint kőről a tóba

a szétfreccsenő békahad,

ugy ugrott alá a magasból

(vagy csuszott le a fenekén)

a lány- és asszonycsapat, aztán

a két doktor és végül én, –

lent pedig, kissé támolyogva,

gyerekek, hölgyek és urak,

az égre és egymásra néztünk

a szétdult aranyhegy alatt,

s zavarunkban olyat nevettünk,

amilyet tán még sohasem:

akkorát, hogy az egész nyárból

egyébre se emlékezem.

Munkanélküli a Dunaparton

„Fölösleges vagy!” – A semmittevés

kézenfog és

mint gyermekét a megőrült anya,

vonszol a városban. Utcák sora

forog köröttem; az üres idő

csobogva nő

fölém, s én benne lézengek, ahogy

hulla lézeng a víz alatt. Ragyog

a délelőtt, kisér a Dunapart,

s csak ami zajt

a sziszergő hullám ver tétován,

azt hallom. A kőlépcsőkön anyám

ölébe vesz, és lelkének puha

rongyaiba

bugyolál és melenget csöndesen.

Fekszem, kivül városon, életen.

Őrült anyám, szegény, egy szót se szól,

csak rámhajol:

akar valamit, de nem mondja ki,

és egyre szomorúbbak szemei.

Kilátón Budapest fölött

Száz szemem nyílik: Nézd! a város!

Ott lent! Mily szép, mily óriás!

Hogy szétcsap! Fölcsap a hegyekre!

Ház, palota, ház, s ujra ház!

Házak, ház-tenger. Kertek, villák.

Hány ezer? Tíz? Húsz? Nem tudom.

Lehet, hogy harminc. Gyönyörű kép…

S hirtelen elszomorodom.

Harmincezer ház. A hazám! De

nem látom benne magamat.

A hazám? Az imént kiáltott,

s most elnémúl a gondolat,

mintha szégyelne megszületni,

bujkál a perc kínja mögött:

No, költő, még mindig a másé,

a másoké az örömöd?

No, híres, szól a keserű gúny,

te minek a gazdája vagy?

Azt hitted, érsz valamit, és hogy

szolgáltad az országodat!

Húsz esztendeje dolgozol már

s érted a mesterségedet,

de hol a föld, a talpalattnyi,

a kunyhó, amely a tied?

Húsz év alatt mire jutottál?

Mondhatod, ha épp jólesik,

hogy itt is, ott is már szivekbe

fogóznak a gyökereid,

álmodhatsz, hogy a szellem így-úgy,

sőt, hogy… De nézz csak oda, le:

ott a valóság és ahhoz nincs

közöd egy árva tégla se!

Megbuktál, költő. Lásd be végre,

akinek valamije van,

az mind különb, fontosabb nálad!

tehetségesebb! biztosan!

szükségesebb, mind!… Műveidről

ez az igazi kritika…

Sóhajtok… Szörnyű az igazság,

de szörnyűbb bennem a hiba,

– mert már ásítok a sirámra…

Ej, gondolom, lesz, ami lesz,

ha el tudom mondani, jó s rossz

nekem egyformán érdekes:

legyek bár vendég a hazámban

és koldus a föld kerekén,

a szépnek, amit láttam, így is

örök gazdája vagyok én.

Falusi lányok

Hang szól: „Bözsike!” s mint egy őzike

vagy apáca, jön ő. Jön Bözsike.

A hegyi szállón végigsüt a nap

s ő jön, előtte, glóriás alak.

Arcát nem látni, csak a termetét.

Fehéren lobog, karcsú, csodaszép.

Hát még a lába! S mily frissen szedi!

Szivem dobog, vajon ki ismeri?

Arany keretben karcsú őzike,

csak a nevét tudom, hogy Bözsike.

A miniszter lánya lesz! Este már

mondták, hogy megjött. Vagy a mozisztár?

Hódolat tölt el, vágy és tisztelet

s a káprázat mind közelebb lebeg.

Nem, ez nem sztár. Csak lesz! Nyer, aki mer,

ily büszke szépség biztos karrier!

Ily nemes szépség! egészség! erő!

Csak nézni is boldogság ez a nő!

Hadd nézem hát… S mert közben elhalad,

fordulok, és már nem vakít a nap,

s egyszerre megoldódik a talány:

Bözsike csak egy paraszt szobalány.

Arany keretben szegény őzike,

szerencse kell mindenhez, Bözsike!

Szerencse nélkül épp az sikkad el,

aki sztároknál többet érdemel.

Hisz tegnap, lent, a falusi misén,

egy másik épp ily szép nőt láttam én,

egy szép, beteg nőt… Itt szolgált az is.

Bözsike nénje. A férje kocsis.

Mint Bözsike, olyan volt valaha.

Jövőre elviszi a hektika.

Ősz a Galyatetőn

A szó túlbiztos! Mint a felhők,

úgy lüktet, ring a hegyi táj.

Fekszem a délben. Láng az erdő.

Csontomig cseng a napsugár.

A szó válogat! Lepke libben,

kolomp szól, a csorda legel.

Szétvonz s összerak a világ, mint

valami óriás delej.

A szó szegény! Szemem lezárúl.

Irígylem az állatokat.

Ringass, titok, a nagy zenében,

mit érzékeim zsonganak.

Őszi erkélyen

Nagyon megsajnált ma a nap,

e roppant mágnes, fénylő, mennyei:

körülragyogja házamat,

oldó kezével tapogat

s erkélyemet, ahol betegen

fekszem, a világból csöndesen

kilengeti.

Óh, szállani! fönt, fönt lengeni!

lélektelen!

Ne nézz le többé, irtózó szemem,

ne nézz le már:

kabáton, sálon, takarón

keresztűlnyúl és muzsikál

és magához emel a nap,

a nap, az én áldott napom,

aki ősszel is hatalom

és ma olyan jó hozzám, mint a nyár.

Ne nézz le már,

ne nézz le többé, életem:

már elmaradt a láthatár

s határ az ég lett, parttalan,

nagy semmi-tenger, kék halál!

Ne nézz le többé sohase,

de mint akit az éj bűvölete

vonz s aki szemét csukva megy

tetők s tornyok felett,

ahol a sápadtfényü hold jár,

menj úgy, szállj!… Nem: bátrabban! Tégedet

hatalmasabb erő, a nap

millió szála tart, a Nap

millió sugárkeze lóbál,

az emel és visz, sugarak

lengetnek, arany madarak,

szárnyas erkélyen, millió, –

szárnyas erkélyed léghajó,

s körötted már millió nap kering

és a boldog fény szárnyverése mind

azt zúgja, muzsikálja, hogy:

– Október van, s egy nyomorúlt

földi lélek az égbe hullt,

a megváltásba, föl, ahogy

fölfelé hal meg a mocsár,

mely a napon addig sütkérezik,

míg elfogy s észrevétlen a

kéklő mennyei üdvösségbe száll.

Madarak

Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!

Tetszenek és megszégyenítenek

s úgy magyarázzák az igazukat,

hogy meg kell értenem a szavukat,

madár-szavukat, hogy ez nem elég

és adjak, még, és még, és ujra még.

Mit tehetek? Nevetek és adok,

szalonnabőrt, kölest és tökmagot,

ami akad… Míg kint teszek-veszek,

messziről lesik az erkélyemet,

s alig jövök be, tollas seregük

rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.

Én meg elnézem az üvegen át

a szárnyas éhség fázó csapatát,

a nyüzsgő hadat, a verebekét,

s a gyáva rigót, ijedt cinegét,

nézem őket s szégyellem magamat:

könnyű szeretni a madarakat!

Könnyű bizony… És elgondolkozom

ellenségeken és barátokon,

eszembe jut ez meg az, ami jót

emberrel tettem: almát és diót

dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és

orvosságot, néha valami pénzt,

rossz ruhát, szép szót… s hogy a hátamon

vittem fel egyszer a hegyoldalon

egy beteget… És hogy… Összeadok

sok kis emléket… és elborzadok:

nekem sok volt, másnak mégis mit ért?

Mit tehet az ember az emberért?

Mit tehettem?!… Szégyellem magamat…

Madarak verik az ablakomat.

Éheznek, fáznak. Mint az emberek.

Ne tegyem azt se, amit tehetek?

Madarak… No, még egy marék magot!

…És elfüggönyözöm az ablakot.

Kegyetlen út

Még száz lépés. Nem bírom. Cseng a kő. Szél

és hó szakad.

Fagy-álarc fojt, ég és föld úszik, és mint

két jégdarab,

mint olvadó jég a hús melegében,

sír a szemem…

Csak most, most még… Haza? De hisz a vég már

reménytelen.

Csak most!… De épp ez a legiszonyúbb, ez,

ez a kevés,

ami hátra van… Hagyd, pihenj le, biztat

a lélek, és

elsötétűl. Üvegnyilak temetnek,

vak lavinák.

Rémület ráz föl; s vonszolva, de mégis

csak visz a láb.

És ez segít, az állat, ez segít most,

a testi gép:

nélkülem jár s pótolja gyönge társát,

a lélekét.

Még! Nem bírom. De! Jőjjön bármi: jobb lesz;

akármi: jobb!

Itt veszel, súgja, és szavára ismét

megindulok.

Igen, ez segít, ez a buta ösztön,

a félelem.

Neki a bőgő hónak! tántorogva

és részegen,

mintha zuhannék!… Könny s fagyott verejték

kínja füröszt;

saját sulyom görget a szél repűlő

szirtjei közt…

S be az ajtón. Tűz, lámpa. Kint: a bőgés!

Teát, rumot!

Röhögök, mint… Vagy sírok?… Ujra ember?

Még nem vagyok!

Húnyt szemmel… Én?… Öt kilométer, éjfél…

Oly messziről?

S az ébreszt, hogy zizegő orrlyukamban

puhúl a szőr.

Kályha előtt

Hogy visszakapja tüzét, aranyát,

e szép fahasábot a világ

száz nyáron át fénnyel fűtötte, tömte.

Én csak vacogtam és vacogok:

nyarakat dermesztve fogok

kifagyni belőle.

Gépek

Állat a vas, élet a láng

és istenek a gépek…

Ötéves voltam, s felemelt

s a tűzszekrény elé tett

az apám, ahol dolgozott,

maga mellé, a mozdony

sátrába, s én úgy álltam ott,

mint túlvilági poszton,

mint egy földreszállt üstökös

hátán, úgy álltam ott a

nyáréji csöndben, mialatt

sziszegve s csikorogva

fújt a baráti szörnyeteg,

rohanni, szállni készen;

azt hittem, mindjárt túlröpít –

Min? Óh – a mindenségen!

Nem röpített, – de ereje

így is teljes varázs volt:

köröttem vörös lyukakon

a pokol dühe lángolt,

órák villogtak, mutatók,

csövek kigyói rézből,

gőz, szén, üvegben valami

pöfögve járt le és föl,

egy tűz lobogott a kazán

mélyén s a csillagokban,

minden feszült és reszketett,

mint én, oly izgatottan:

a kerekek közt lázadó

szellemek hada tombolt

s végül mi inditottuk el,

apám meg én, a mozdonyt.

Azóta vas, ha vasra, tűz

vagyok, ha tűzre nézek,

s hiszem, hiszem, hogy ördögök

és istenek a gépek.

A földgömb

A kisfiam a földgömböt pofozza.

Forog a Föld!

– Jól van, kis Lóci, – mondom. – A fejét! Csak

rajta, püföld!

Tekerd ki azt a kopasz koponyáját,

csak verd vigan!

Minden fordulat egy nap a jövőbe,

üsd, vágd, fiam! –

És táncol a Föld a gyerek kezében:

egy perc alatt

százszor felkél s lenyugszik menekűlve

rajta a nap,

és nem tudom, mire jó ez a játék,

de jólesik

Lócit nézni, ki mint a végzet, osztja

pofonait:

jólesik nézni, mintha bosszut állnék

most mindazért,

ami gyalázat s kín ezen az őrült

csillagon ért.

S forog a Föld és száll az emberöltő,

már mind halott,

aki ma él, és kergetjük vadúl az

uj századot,

kurjongatva kergeti Lóci, én meg

keserüen:

nem én játszom vele, hanem a szörnyű

játék velem,

ő játszik velem, a Föld, és dühömre

rá se figyel:

marad a régi börtön, ahol élni

és halni kell.

Tudom, mi vagy, vén börtön! Egy keringő

dervis feje,

ki megálmodta az életet és meg-

őrült bele,

egy ős varázslóé, ki lenyakazta

saját magát:

forgó feje kirepült az időbe

s lett a világ.

Baltát rá, verd szét! – szorít most ökölbe

egy gondolat,

de tehetetlen kínom, józanodva,

csak elapad,

és csak nézem, nézem, hogy jár a dervis

átkos feje:

nem lehet jó ez az ördögmotolla

őneki se!…

A kisfiam a földgömböt pofozza.

Forog a Föld.

– Vigyázz, csak papír, – mondom, – és ragaszték,

össze ne törd! –

és ledőlök a diványra. De jó, hogy

már este van!

Lóci elúnja magát. Kimegy. Én is

únom magam,

s csönd van és béke, és ahogy lehúnyom

nehéz szemem

és mozdulatlan álmodozva fekszem

a semmiben,

látom: egy fej forog le a magasból,

lebeg, leszáll,

egy fáradt fej, – érzi, mennyire szánom,

s lassan megáll.

A halottak

Elmult a karácsony, az ujév,

s egy nap, január közepén,

soká játszottunk, a kis Klára,

a hétéves Lóci, meg én,

aztán elfáradtam s ledőltem:

– Csak mulassatok, gyerekek! –

s féltve és irigykedve néztem

elhasználatlan testüket,

féltve, hogy megvénülnek ők is,

irigyen, hogy fiatalok,

s Lóci egyszer csak odajött és

fölém, a falra mutatott,

egy arcképre s egy fehér maszkra

s nagyon komoly volt a szava:

– Milyen kár, – mondta szomorúan –

hogy meghalt szegény nagyapa! –

Hm, nagyapa!… A képre néztem

és elszégyeltem magamat:

de rég nem gondoltunk rá!… Néztem

a mosolyt, ami megmaradt

belőle, a bölcs doktor úr-ból,

Mikes Lajosból, s a szines

kréta foltjait és a gipszet –

s arra gondoltam, hogy mi lesz,

ha majd rám is… és meghatottan

kérdeztem: – Mért kár? – a kicsit.

– Mert… – Mondd csak! – Mert, ha élne, most ő

is küldött volna valamit, –

felelt Lóci. Csalódva néztem

rá: – Ezért szeretted? – Igen. –

– S engem is szeretsz? Engemet mért?

– Mert mindenfélét adsz nekem,

hangzott a magyarázat, és én

eltünődtem, hogy csakugyan:

mennyire egymásra szorúlunk,

kicsik, nagyok… – És mondd, fiam,

mondd csak, mit fogsz csinálni, hogyha

én is itt hagylak titeket?

Ugye nem félsz majd? – Persze, hogy nem,

hisz akkorra már nagy leszek

s már tudni fogok pénzt keresni, –

felelt a gyerek. Öröm és

csalódás bujkált a szivemben

és józan megkönnyebbülés,

mégis tovább tudakozódtam,

feszegetve, hogy azután

hogy lesz, mint lesz… – De akkor is fogsz…?

Mennyit fogsz gondolni reám? –

kérdeztem, mintha már a sírból

szólna valaki odakint:

– Hát annyit, amennyit ti őrá, –

válaszolt a gyerek, s megint

a képre mutatott, s gyanítva,

hogy szava talán sziven üt:

– Látom rajtad, hogy a nagyoknak

nincs ilyesmire idejük, –

tette hozzá… – Te is tudod jól, –

mondta még tárgyilagosan,

s ment vissza a villanymotorhoz,

élvezve, hogy búg, hogy rohan

a kék, piros, zöld s szürke taxi,

hogy fut vadúl a cél felé….

Én visszadőltem a diványra

s csak bámultam magam elé

s a játékra s a két gyerekre,

az eleven időbe… S a

képről megértően mosolygott

le ránk a halott nagyapa.

Lóci meg a számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci

épp aludni ment, toll, füzet

s könyv feküdt mellette. – Ma este

mesélsz, ugye? – örvendezett.

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt

a Szun Vu Kung majomkirályt! –

– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor

kurtábbat… – addig kunyorált

s alkudozott, mig belementem:

– Hát jól van, játsszunk valamit,

csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én

csüggedten folytattam: – De mit? –

– Az ám: mit? – vette át a szót ő

vidáman, s elhelyezkedett,

én meg sóhajtva mellé ültem,

útálva az életemet,

útálva a mát, amely elmult,

és ami jön, a holnapot,

az örök játékot, amelynek

neve kenyéradó robot

s amely precíz s okos lehet, de

rég nincsenek tündérei…

S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit?

Taníts meg engem osztani. –

– Osztani? – Igen. – És a játék? –

– Ez a játék. – Te, mi bajod? –

néztem rá gyanakodva. – Semmi,

csak hát jó volna tudni, hogy

például 865-ben

hányszor van meg a 15,

mert, mondom neked, hogy titok van

mindenféle számok között. –

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta

Lóci, – mese ez, igazi,

titok, és mint a keresztrejtvényt,

ezt is meg lehet fejteni.

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe –

mint a keresztrejtvényt, igen! –

S elővettük a számtankönyvet

és egyszerre tündérien

izgalmas lett a téli este

és körénk szállt a túlvilág:

számok nőttek elő a földből

és bujkáltak egymáson át,

szám-törpék, -óriások, -erdők,

önműködő varázslatok,

s mi, mint két vadölő detektív,

fejtettük, gyilkoltuk a sok

titkot, csodát, az iskolában

még ismeretlen tizedes-

törteket mind kiszámitottuk

s úgy találtuk, hogy érdekes,

minden érdekes a világon

s a tündér nem fogy ki soha…

Féltízig eltartott a játék,

aztán Lóci ásitva a

fal fele fordult. – Köszönöm, hogy

meséltél, apu! – mondta még

és elaludt… Szerettem volna

belűlről látni a fejét.

Gyerekek közt

Ördög tudja, min hahotáznak

úgy kint azok a gyerekek!

Negyedórája figyelem már

szobámból a beszédüket,

és elképeszt, hogy bár a legtöbb

harmadik elemibe jár,

mennyit szerepel vicceikben

a svábhegyi beteg szamár.

Ezt a rejtélyes szamarat, meg

a társát, a vizilovat

kenik egymásra, valahányszor

valami szó vagy fordulat

alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek!

hogy bőgnek! milyen boldogan!

– Fiad a svábhegyi…! – kiáltják, –

fiad a viziló, fiam!

fiad a…! – s akit letorkolnak,

az is együtt robban velük.

Ez a vicc? – Elhúzom a számat:

bolond srófra jár az eszük!

Ez is vicc? – tűnődöm tovább, és

közben vadúl viháncol a

terraszon a nyári gyerekhad,

Lóci meg a táborkara,

tovább viháncol önfeledten

a sok hancúzó kisdiák,

a sok friss test, melyben az élet

most kezdi élvezni magát

és a világot: talál hozzá

anyagot mindig s mindenütt,

hisz mintha hájjal kenegetnék,

úgy kacag minden zsigerük.

Boldog ifjúság, de szamár vagy!…

S megint, de már idegesen,

hallom a viccet, mely örökre

érthetetlen marad nekem,

pedig jó lehet, iszonyú jó…

S egyszerre elhagy a fölény:

övék a perc veleje-magva

és csak a héja az enyém,

a zörgő, száraz magyarázat,

hogy így meg úgy, s hogy persze, na,

kapcsol a képzet és az érzés,

ha nincs is benne logika,

s így tovább… S hirtelen vezényszó

harsan keményen odakint:

– Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés

a cserkész-szertartás szerint,

s szavak, Akela, fogadalmak, –

aztán, hogy a fagylalt de jó,

s parancsok, és megint a Svábhegy

betege, meg a viziló – –

S erre már kimegyek közéjük,

a ricsaj hökken és megáll:

mi dolgod e vidám csacsik közt

neked, szomorú, vén szamár?!

Bicikli

Fiamat néztem, már majdnem aludt.

– Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva.

Egyszer csak felült: – Nekem ne követ,

hanem biciklit tétess a siromra. –

– Majd, hogy ellopják! – ütöttem el a

rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda! –

Lóci ásitott: – Igaz… – s visszadőlt,

a paplant némán a fülére húzta,

s csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek

a szája már végső alkura nyílik):

– Legalább irasd rá a kőre, hogy

nagyon szeretett volna egy biciklit!

Káprázatok

Játékot vettem, mikroszkópot,

zsebbevaló kis vascsövet

és lelkendeztem, hogy milyen szép

a légy, a virág, a szövet,

hogy szemem most a millimétert

arasznyira tágítja szét

és végre látom, megtanúlom

a valóság szerkezetét.

Mesebeli meglepetések

rajzottak elő: túlvilág

(vagy inkább alvilág) derengett

szemembe a kis csövön át

és nekem tetszett a varázslat,

hogy szétbontom a látszatot

és szint, formát és összetételt

kiigazitok, átszabok,

ugy éreztem, hogy óriás lett

bennem erő és értelem

és kaput nyit, mint soha eddig,

elém az egyik végtelen:

uj szervem nőtt, isteni látás,

ragyogott, repült az agyam:

mint égbe a pilóta, én úgy

fúrtam az anyagba magam.

Lassan mégis elszomorodtam.

Bámultam még, bámultam a

csalán fulánkját, a kabátom

szőr-erdejét s hogy a sima

papir mily vad terep, – de láttam,

hogy a sok igazság alatt,

melyet a tükrös, lencsés műszer

ceruza-teste megmutat,

uj igazság van s azt is ujra

tovább lehetne bontani

s hogy óriás szemeim inkább

egy törpének a szemei,

egy hangyának, egy nyomorult kis

féregnek, aki a saját

arányai káprázatából,

uj káprázatba szédül át.

Végül idegen lett az uj szem,

a mindentlátó öntudat,

s fájt, hogy mialatt túlvilággá

növeltem a világomat,

szét is rágtam, szételemeztem

azt, ami összerakva szép,

fürészporrá a büszke tölgyfát,

pontokká a szirmok szinét,

és letettem a csodagépet

(az utas hazaérkezik)

és felnéztem, mint aki ébred

(vagy talán ép most álmodik?):

felnéztem, az ablakra néztem,

s ki a kertbe, az orgonás

tavaszba (dél volt, közönséges,

szokott ünnepi ragyogás):

közönséges emberi szemmel

néztem, soká s bizonytalan,

az életbe (melyben ki tudja

mennyi tény s mennyi mese van):

a fénybe, káprázatba néztem…

S jött lányom, a kis Klára… És:

– Akarsz látni valami szépet?

– húztam magamhoz – gyere, nézz,

nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…

most majd jól látsz… – S míg a gyerek

a valóságot leste (mint én

az előbb) és lelkendezett,

én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,

s a gyönyörű mozdulatot,

mellyel a cső fölé hajolt: a

hazugságot, a látszatot:

őt bámultam, minthogyha csak most

venném észre, hogy… – Jaj, milyen

nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –

és én lehúnytam a szemem

s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!

Nem hittem volna!… – S ebben a

pillanatban ragyogni kezdett

előttem, ahogy még soha,

valami fény ragyogni kezdett

s a ragyogásban ujra őt

láttam: ott tündökölt előttem,

a lélek szemei előtt:

s valóság volt, valódi álom,

mese volt, valódi mese

s felujjongott: – Te apu, ennél

szebbet nem láttam még sose! –

– Én se, – feleltem és hunyt szemmel

csak simogattam a haját,

és, azt hiszem, ugy mosolyogtam

mint vak, aki az égbe lát.

Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,

szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,

vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,

fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kináld őket gyümölccsel, almafa,

tanítsd őket, csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,

csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és halott anyagok,

tanítsátok őket, felhők, sasok,

vad villámok, jó hangyák, kis csigák,

vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bizom.

De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,

tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

tűz, víz, ég és föld s minden istenek:

szeressétek, akiket szeretek!

Prológus szerelmi versekhez

Ha énhozzám asszony beszél,

hiába beszél nyelvemen,

jóbarátként is idegen

s benne a tulsó part zenél:

különbség, mely tűnni szeretne,

távolság, mely hív és ölel

és mindig azt idézi fel,

ami egy volt vagy az lehetne.

És ez a legszebb, ez a más,

ez a kettős és gazdag inség,

ez a testvéri idegenség

és békülő találkozás,

reménye a nagy, ősi vágynak,

hogy az Egyben, mely hazavár,

egymáson át visszatalál

a kétfajta emberi állat.

Érzem a törvényt s igazam van:

én magam mindig egy vagyok,

az egyik pólus, a nagyobb,

a férfi-fajta egymagamban;

de a másik: száz meg ezer,

hisz ahogy bennem, mindegyikben

a teljes pólus él a nőkben,

s ha tilt, ha támad: ingerel.

Ezért nem voltam soha hű,

ezért nem voltam soha hűtlen,

ezért szeretek keserűbben,

ezért nem vagyok egyszerű:

a másikban, a századikban

mindig csak egyet szeretek

s mert megőrzöm mindegyiket,

amit írtam, egynek sem írtam:

mind-mind építette a többit,

mint a szám, mely sosincs maga,

hanem tartja s tetőzi a

későbbit s az összes előbbit

s egyszerre zár s egyszerre nyit,

hogy így egy rendszer áramát

kapva lüktethesse tovább

saját erejét s fényeit.

Saját életét s izeit

őrzi bennem s lükteti másban

rejtett s örök feltámadásban

minden asszony és lány, akit

szerettem s aki szeretett:

ne haragudjatok nagyon rám,

máskép csinálnám, hogyha tudnám,

de ez már így rendeltetett.

Ne haragudjatok nagyon rám,

nők, szerelmes barátaim,

mind védik s áldják álmaim,

aki jó volt valaha hozzám,

s ne nézzetek rám szánakozva,

meghalni gazdagon fogok:

a halál minden csókotok

minden üdvét egyszerre hozza.

Tíz éve

Tíz éve, hogy megkívántalak.

Azóta kétszer láttalak,

véletlenül.

Tíz éve hazudom magamnak,

hogy nem akarlak.

És ez a néma szerelem

hogy fáj! és mennyire idegen,

mennyire nem az enyém!

Vagy talán ez az igazi,

s ezért bujnak meg rossz tüzei,

mint pincében a láng? Tiz év

épitette tiz emeletét

azóta életemre, és

mindig félek, hogy az egészet

áttöri, szétszed

minden gerendát és falat

a tűz, s alulról, föl, kicsap,

az éhes tűz, amit valaha

játékból idéztem, szitottam

s azt hittem, hogy befalaztam.

Tiz éve tudom és tagadom,

hogy egy idegen hatalom

rejtett tüze-mérge akar

kiverni, ahogy elhanyagolt betegség

veri sebbel gazdája testét.

És tagadtalak, rontó képzelet,

és borogattam sebeimet,

dobtam prédát eleget

a bestiának, a tűznek

s lett béke, füst lett,

füst és üszök: minden falat

megnyugvás volt, de a fenevad

megint akart, húst, téged akart,

és mert nem adhatlak neki,

most már a ketrecét égeti,

ketrecét, életemet, legalúl,

pincébe fojtva, de zsarnokúl,

tiz éve már, s én csak hazudok

neki, tiz éve hazudok, tudom,

hogy ne fájjon olyan nagyon

ez a szerelem, ez a tiz év,

mely a tiéd,

bár utjaidat elkerültem

s dolgozva és hallgatva tűrtem,

egyre fájóbban s keserűbben.

Vereség és fájdalom

Minden nőben téged kerestelek,

sokáig; lázas testeket

fűtöttem és hűtöttem; némelyik

különb volt, mint te lehetsz.

Szerettek; s fájt, hogy nem te szeretsz.

Bosszút akartam állni rajtad:

megcsaltalak.

Tanultam. Néhány év alatt

minden rejtély semmibe sorvadt

s minden viszonyom fegyvergyakorlat

lett csak, s engedelmes eszközöm

a nő, fájó bravúr,

én voltam az úr

s ugy értettem a húst s törvényeit,

ahogy a gépész a gépeit.

És tetszelegtem az észben, és

mindig kevés

volt a tudásom és mindig tovább

csiszoltam fegyvert s terveket,

s minden nőben téged kerestelek.

S mikor már volt mindenem, amit

akartam, pénz, erő és büszke hit,

lettem megint

gyerek, mint tiz évvel ezelőtt,

és fájt, hogy lehet szeretőd,

s mert ujra éreztem, hogy nem tudom

hidegen megvívni a várt

(nem téged; itt, bennem, az ideált):

istenakaró és naiv fájdalomban

égtem magamban

s ahogy a barbár király, ki a Szent

Róma előtt már megjelent,

meghátrált tisztelettel és

uj hódolt városok ezrei

mind vereség s fájdalom volt neki:

nehéz titkom védelme alatt

visszavontam vágyó hadaimat,

s most zord hazámban elgondolkozom:

mért nem romboltam össze rettegett

és sóvárgott-gyűlölt szépségedet?

Mint járvány vagy zsarnok látogató

Ez is rettenetes, ez a közöny,

s ezek a nyugodt hónapok,

melyekben rád se gondolok

s csak bosszant, amikor

nevedet vagy nevünket valahol

hallom vagy olvasom,

az ujságban, külön, vagy egy lapon,

vagy társaságban – Rettenetes

ez a közöny is:

jobb volna egy mindig-egyforma-friss

érdeklődés, boldogtalan

szerelem, vagy akármi, hogy magam

lássak-tegyek végre valamit

s igazán kivánjalak,

ahogy tiz éve megkivántalak,

oly állandóan! De ez, hogy így

felébredsz bennem, egy kicsit

és néha-néha, akármilyen

forrón és kínosan: ez a régi örökség,

ez a megkötöttség,

ez a túlvilágból elősuhogó

megfoghatatlan, képzelt szerelem,

ez a legrosszabb nekem,

mert olyankor érkezik, amikor

egyéb dolgom van, akármikor,

egészen a tetszése szerint,

fenyegetve, mint

járvány, vagy zsarnok látogató,

aki becsönget, idegen,

hogy megzavarja az életem,

vagy ahogy a tűzvész jön, amit

egy eldobott cigarettavég

vagy észrevétlen szikra szít:

úgy jön, összevissza, ez a szerelem,

úgy gondolok rád, végtelen

sokféleképpen, rád, akiről

alig tudom, ki vagy,

de akit egy mosoly, egy mozdulat

föltámaszt kisértetiesen

s oly édesen,

hogy fájsz, ahogy még soha senkisem.

A tűkör vallomása

– Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.

Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!

– Elkapom arcod és a pillanat

szeszélyét, minden mozdulatodat,

mint mély eget a mély tenger szine,

befogadlak, mint senki sohase,

hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,

és szeretlek a parancsod szerint,

sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,

néma barátod, rabszolgád vagyok,

alázatos és bizalmas barát,

aki nem kér semmit, csak néz s imád,

és nem akar lenni, csak általad,

csak az árnyéka annak, ami vagy.

– Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.

Szólj még magadról: felelj neki, tűkör!

– Égsz, átgyúlok és hideg maradok,

sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,

szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,

felszínem ábránd, mélységem közöny,

tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,

megfoghatatlan, tiszta látomás,

mert látomásod is visszaverem,

nem érezlek, nincs emlékezetem,

agyonlőheted előttem magad,

kihullsz belőlem, mint a pillanat,

kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,

mint az öröklétből a földi árny.

Intelem

Ki fájhat legjobban? Ki tudja,

hol vagy a legvédtelenebb?

A nő, akinek odaadtad

rajongó, bolond testedet.

Az önzés, melyre jogot adtál,

szent lesz, szentséges háború,

ellened fordul, őröl és fojt,

mint az angina, mint a szú.

Az önzés, melyre jogot adtál,

előbb sír, aztán követel,

boldog akar lenni, ha célját

romlásoddal éri is el:

míg te, ha eltiprod, kijátszod,

akkor is a zsákmánya vagy:

az ellenséget védi benned

a részvét és a bűntudat.

Ki árthat legtöbbet? Ki tudja,

a tőr szivedig merre vág?

A nő, kinél el mersz aludni,

a nő, aki lelkedbe lát.

Szakítás

Tudod mit? Nem védekezem.

Nincs rád időm.

Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?

Átnézek rajtad, mint a levegőn.

Elég volt annyi éven át remélni

és várni kiméletesen;

már nem kiméllek: nem is figyelek rád.

Vállallak, és léted megszüntetem.

Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,

de kibírlak, mint bármi mást:

úgy néztelek, mint elmult örömöt,

nézlek majd, mint egy sorscsapást.

Téged csak a magad fájdalma izgat,

ma is csak a dühödnek élsz;

nincs rád időm. Majd beszélgetünk ujra,

egyszer, talán, ha észretérsz.

Titkos követelés

Halj meg, ha meghalok.

Nem érdekel, hogy ki-mi vagy,

feleség-e vagy szerető

s hogy elvitt-e vagy ezután

hoz még utamba az idő:

akárki voltál, akárki leszel,

ami enyém volt, nem felejtem el,

s mert ki tudja, mi lesz a föld alatt,

most találd ki a gondolatomat,

most érezd, ami bennem is titok:

halj meg, ha meghalok.

Mindig rád gondolok,

s habár a szavam neked oly

szörnyű, mint nekem a halál,

sohsem kérhetek egyebet,

mert csak igy nem fáj, ami fáj:

csak igy nem fáj annyira az, amit

a nyomorult vég majd rám kényszerít,

a lemondás, a teljes vereség,

az, hogy más vigan éli életét,

hogy lehetsz, mikor én már rothadok:

halj meg, ha meghalok.

Mindig rád gondolok,

s félek, hogy egyszer nem birom

(már alig birom) csöndesen

ismételni, ugy zsivalyog,

háborog minden idegem:

halj meg, akárki voltál, vagy s leszel,

halj meg, aki szerettél! Jaj, ki kell,

ki kéne mondanom szégyenemet,

hogy érzem, milyen kegyetlen leszek,

mily régimódi, keleti vagyok:

halj meg, ha meghalok.

Mindig rád gondolok.

Ne irtózz tőlem: a szivem

csak szerelem és fájdalom:

élve is csak az volt enyém,

ami egészen birtokom.

S mért csunyább a halott önzése? Fáj, hogy

nem vihetem magammal a világot,

keserű, sötét, féltékeny vagyok,

gyűlölök mindent, amit itt hagyok.

Szeretsz? Halld meg, amit elhallgatok:

halj meg, ha meghalok!

Ujjaink

Ugy bújtak össze ujjaink,

csókolva egymást kétszer öt

combjukkal, mint szeretkező,

fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink

egymásban tehetetlenűl,

mint elitélt, vak rabok a

halál ketrec-vasai közt;

irígyeinktől ujjaink

mégis oly percet loptak el,

hogy hosszú, boldog éjszakát

álmodtunk végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent

egymásban mozdulatlanúl,

mint két öngyilkos szerető,

akit már együtt fed a föld.

Csók

Egy csók: a szem

kezdte, vagy a szív, –

mint néma kiáltás

ömlött ki a szánkra:

valamit akartunk

mondani, biztos,

egyet, ugyanazt,

s nem volt idő rá:

egy csók: a szemből

indult, vagy a szívből

s ajkunkra húzta

éhezni a lelket:

valami forró

csordult ki belőlünk,

édesen,

mint méz a virágból:

és már csak a két száj

élt, összetapadva,

két meztelen állat,

és ette a csókot.

Piros kis húsbarlang a szád

Piros kis húsbarlang a szád,

piros a csókod, pirosak

tested mély titkai, piros

szikrák lepik el agyamat.

Piros, vérpiros remegés

húsod a fehér bőr alatt,

egymásbanyíló ereink

folyama pirosan szakad.

Piros vakságba merülök,

piros melegbe, megdagadt,

édes selymekbe, eleven

kapcsok közt, melyeknek harap

piros és puha ajka, jaj,

megfúlnak számon a szavak

s piros halálba temet egy

megsüketítő pillanat.

Még egyszer

Piros kis húsbarlang a szád,

nézlek és nézel, elakad

a szivem s érzem: már nem én

akarom akaratomat.

Piros, vérpiros remegés

tested a fehér bőr alatt,

idegen húsod rokoni

hangon szólítja húsomat.

Ha mi szólnánk, részegen is

azt mondanánk, hogy nem szabad.

Két néma tolmács dönti el,

hogy ki vagyok és hogy ki vagy.

A két néma őrült beszél,

egyik érti a másikat,

és merülünk, és elborít

egy rettenetes pillanat.

Kiránduláson

Jólesett látni a hegyoldalon,

kiránduláskor, az emelkedő

úton, előttem, férfi- s nő-barátok

között, az édes nyárban, jólesett

és megnyugtatott látni gondtalan

lábadat és bokádat, derekad

feszülését s a csípőringató

két comb fiatal mozdulatait,

amint a rövid sportruha alatt

lassan szétnyíltak és összehajoltak

húsodban a csontok, forogtak a

csuklók, szabályos együttműködéssel

emelve egymást az emelkedő

úton, előttem, s egyenkint mutatva

a dolgozó test szép gépezetében

a csontváz élő alkatrészeit:

jólesett látni, hogy ott mégy előttem.

És néztelek, nyugodtan, ahogy a

kocsis nézi kocogó szekere

bakjáról a jólismert lovakat,

sohasem únva meg a szétdobált

lábak ollózását, az eleven

csont-hús-játékot, testvér-állatok

mozgásának ős-örök ütemét.

Mint még sohasem

Szeretnélek kibontani

a hús ruhájából egészen

s meglesni, uj gyönyörüségben,

milyenek tested csontjai.

Mert egész tested szeretem

és mind, ami építi kint s bent,

szeretnék megismerni mindent,

ami benned oly jó nekem.

Szeretem a fogaidat

s az ujjaidat, ízről-ízre,

csókodban bujdosik az íze

gerinced csigolyáinak.

Két lábad futárként hozott,

csuklóid forogtak, emeltek,

bordáid kinálták a melled,

mint az ölelést a karod,

s ezek a csontok rám hajoltak,

megszerettek és gyönyörű

óráknak mindig drága, hű

szolgái és dajkái voltak:

hogyne szeretném hát, ami

csak vagy, s mind, ami láthatatlan,

ami a külső lét mögött van

és már isteni rejtelem?

Szeretnélek kibontani

s vigyázva összerakni ujra,

aztán, ha van, lelkedbe bújva

álmodni, mint még sohasem.

Latrok

Erényeink voltak a nézők,

az igazak, kik gőgös ésszel

félreállottak megvetéssel,

mások hozzánk léptek, leköptek,

volt, aki sírt, itt-ott röhögtek,

s e furcsa ünnepség felett

az álom néma zsivajában

középkori komor talárban

trónolt bíránk, a lelkiismeret.

S te fenn csüggtél a testemen

és én is fenn a tieden,

hová, latrokat, két keresztre

fölfeszített a szerelem,

kinyujtóztatva, felszögezve

széttárt karomra tégedet,

széttárt karodra, meztelen

húsodra zárva engemet,

hogy egy csókban szánktól egész

egymásbakulcsolt lábainkig

s egymást emelve s tartva mindig

együtt ölelje össze két

karunk bűnünknek bonthatatlan

gyönyörüségét s szégyenét,

mialatt kínunkban, közönség,

gőgösen és megvetve, mint

az igazság pribékjei,

gyönyörködtek erényeink.

Gyönyör

Végy karjaidba, legvégső menekvés,

gyönyör, kínom, szomoruságom,

üdvösségem, nyomoruságom –

befogtál, hát most légy menekvés,

hogy amikor mindenki megtagad,

legalább benned lehessek szabad.

Kifosztottál és meggyötörtél,

hát jó, itt maradok veled,

ne lássak, fogd be szememet

s altasd, akit eddig gyötörtél;

oda remény s minden okosság:

senkinek sincs több joga hozzád!

Legjobb asszonyom elraboltad,

szeretőim összecserélted,

bitang utakra buktam érted

és az utak földaraboltak,

hogy mindenütt jussak neked:

segíts, mert megszenvedtelek.

De most olyan légy, mint soha,

száz kézzel tudj most simogatni,

ezer káprázattal becsapni

s bepólyázni, mint még soha,

jó hús-ágyadban, karjaidban,

ahol eddig mindig csak sírtam.

Tegnap még vezekelni vágytam,

csöndet kértem és partokat. –

Vége, nincs többé kegyelem.

Te vagy csak, testi szerelem,

szemed minden vergődő sziven átlát:

forditsd el rólam az igazak átkát!

Köszönöm, hogy szerettelek

Pénzzel, szóval, könnyel, imával,

mivel kellene megköszönni,

hogy eljöttél, hogy bűnben is

el mertél életembe jönni

s álmomba és ágyamba bujtál

s több és jobb voltál minden ujnál?

Köszöntem már titkon anyádnak

és apádnak, hogy drága tested

épp így formálták valaha,

s népemnek már és Budapestnek

megköszöntem, hogy így teremtett,

s köszöntem a véletleneknek,

istennek és minden csodának,

hogy kitaláltak, megcsináltak

s valahogy elhoztak nekem,

csak neked nem tudtam sosem

megköszönni szerelmedet.

Ágyadtól most is úgy megyek

tovább, hogy adósod vagyok

s valami sokkal tartozom.

Pénzem nincs, nem imádkozom,

mondják, nem voltam sose jó,

sírni nem tudok, csak a szó,

a szó enyém s a messzi hála –

ezt a hálát adom neked,

kislányom, titkos kedvesem,

s messziről súgom csendesen:

köszönöm, hogy szerettelek.

Emlék

Mindig eszembe jut, ahogy

jöttünk a dombról lefelé,

tavaszi fényben, délután.

Egy virágzó cseresznyefa

alatt megálltál, ágai

körülbókoltak, s gyönyörű

ajándékából sisakot

kötöttem a fejedre, szép

fehér-fekete koszorút.

Most tél van és te messze vagy.

De tegnap elmentem megint

a dombra, a bokrok közé,

megcsókoltam a fű helyét,

ahol hevertünk, azután

soká álltam a fa alatt

és zuzmarás ágaiból

szép arcod emléke köré

koszorút kötöttem megint.

És ijesztő volt üresen

a fehér-fekete keret,

és még ijesztőbb, mikor a

régi arc benne megjelent:

úgy éreztem, megöltelek,

vagy hogy csak én teremtelek,

a csókodat éreztem és

szinte sikoltott a szivem:

nem álom voltál tavaly is?

Itt, bent

Gyűlöltelek, silányság, becstelenség,

képmutatás, tévelygés, butaság,

s trombitáltam az értelem szavát:

Igazság! Fény! Rendet, ne vakszerencsét!

És látom, hogy a butaság a jó

és zülleszt a bölcs kiábrándulás

és szent menedék minden öncsalás

és jaj, mindenki szemétrevaló.

Súgóm, hiúság, vigasztalsz? Hiába:

kifelé szónokolj, öreg szamár!

Irígylem a kutyát is a napon.

Itt, bent, rossz minden! Mi lesz? Nem tudom.

Még egy sereg undok kín. S nemsokára

az életnél is undokabb halál.

Álmok

Álmok? Elég volt. Lelkem menekűl és

szárnyaszegetten hull a vég felé.

Húsz évig hittem, hogy erő a tűrés,

s most felsírok: …a nyomorúltaké!

Tapasztalatok

Szidtam a gazdag életet,

de most már kezdek néha félni;

rámnéz és mosolyog a pénz:

– Mit tudsz te rólam? Csak beszélni!

Radír

Pár év látszat-életet, azt hiszem,

megtakarít egy jó és bölcs radír:

kitörli a világból csendesen,

amit a hiú ceruza leír.

Gyönge szív

– Ne várd be! Hit és vágy gyanús!

Mért holnap? Ma, ha kell!

Elhagy úgyis a nő, a barát,

jobb, ha te hagyod el! –

Igy oktat, biztat erőre

az erőtlen szív dacosan

s eldobja, sírva, előre,

azt is, amije van,

és mint maga tolvaja, koldus,

hogy élhessen legalább,

tékozló gőgje e gyilkos

vigasszal védi magát:

– Készülj a rosszra, ne várj soha mást,

különben nem birod el;

szakítsd, ami szakadni akar,

mást úgysem érdemel! –

Holnap, gonosz angyal, a boldog

remény fátylaiba

hiába rejtezel, átlát

naiv álmaidon a ma!

Ha csak ára volna a késő

örömnek a rettegés,

azt mondanám szivemnek:

tűrj és várj, bármi nehéz;

de büszke gyöngeségem

nem hihet semminek,

ezért dúdolom egyre

bolond énekemet:

– Szakitsd, ami szakadni akar,

mást úgysem érdemel;

hagyd el, aki ma még szeret,

különben ő hagy el!

A buta szív

Jaj, de buta vagy, óh de buta, szívem,

hogy törődsz a világgal, ezzel, azzal,

s közbeszólsz, reagálsz olyan ügyekre,

melyekhez csak a csorda kapcsa fűzhet!

Felejtetted a háborút: a szörnyű

nagy parancsot, az egyetlent, az élet

rettentő közönyét és zagyvaságát

s újra fáj, hogy a gyönge jót legyűrik

és örülsz, ha bolondok észretérnek.

Azt mondtad, hogy únod a Földet és hogy

már nem tartod az embert fontosabbnak,

mint a füvet, a bogarat a fű közt

vagy a dongó csillagokat az égen:

árulója akartál lenni aljas

fajtádnak, de isteni magányod

megzavarta a gyöngeség, a részvét,

s az idő szemete, az események.

Jaj, de buta vagy, óh, de buta, szívem,

megrovod, hogy a ronda ronda és hogy

a rabló rabol és mindenki bérenc:

mint a többiek, úgy akarsz, vitázol,

mint a többiek, úgy remélsz, olyan vagy…

Jaj, de buta vagy, óh, de buta, szívem!

(1933)

Könyörgés a megváltásért

Csókolj, de ne tudjam, ki vagy,

másképp nem váltasz meg, Remény,

s elhessentlek, hogy én, csak én

áltatom veled magamat.

Légy nálam százszor okosabb

s ugy jőjj, irgalmas tünemény,

gyanakvásom gyémántkemény,

nem törheti át gondolat:

belűlről jőjj, zene, kavargó,

vagy mint amit a vakon alvó

hús lát, az álomtestü kéj,

és úgy részegíts, szent titok,

hisz ébren én mindenkinél

nagyobb ellenségem vagyok!

A tékozló fiú csalódása

Templom volt? kincstár? – nem tudom. Apám

hívott. Álmodtam. Nagyon szomorú

voltam én akkor, eltévedt fiú,

ő meg az isten. Álmodtam csupán,

s rögtön indultam. Mentem, láthatatlan

lépcsőkön, felhők közt, aranyszobák

sorain, száz gyémántcsarnokon át,

a trón felé, siettem már, szaladtam

és magamban előre mondogattam,

hogy mit mondok majd neki:

– Nézd, apám,

hogy összetörtem! Életem talán

végső sivatag, üres, szomorú.

Nem vagyok így se tékozló fiú,

és moslékot kell ennem, rab napok

maradéka, mit életnek kapok

s nincs senkim a nagy városban, amelynek

neve a Föld, és csak férgek teremnek

agyamban és lelkemben, keserű

bölcsességek, és oly halálizű

gondolatok, hogy azt hiszem, csupán

rémálom ez a bitang sors. Apám,

nézz kezeimre: ím, megkérgesedtek,

nézz álmaimra: mind megférgesedtek,

nézz két karomra: inai szakadtak,

nézz lábaimra: fájnak, megdagadtak,

nézz robotomra: csupa sietés,

mégsem érek rá már semmire, és

nézz asszonyomra, gyermekemre, nézd

lelkemet, e folytonos remegést,

nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked,

hisz nyomorult testembe te lehelted!

Apám, nézz rám s nézd üldözőimet,

akik elszedték fegyvereimet

s minden reménytől megraboltak, úgy,

hogy már csak a kárhozatba visz út,

mert nincs erőm, nincs hitem és csupán

kétségbeesett roncs vagyok. Apám,

te vagy az úr s én vagyok a fiad,

elpusztulok, ne hagyj…

Ajtó s lakat

pattant előttem, ahogy az apám

felé szaladtam – álmodtam csupán –

templomba, vagy kincstárba, nem tudom,

s míg felhők közt a mennyei uton

vitt valami rettentő félelem,

forró imáktól zengett a fejem.

S elértem a trónjához – óh, csupán

álmodtam – s ott nem nyilt szóra a szám

a szégyentől s reménytől – sohasem

tudtam, hogy ennyire az istenem,

soha még, hogy ennyire egy velem –

csak vártam, mondom… És ő szólt:

– Fiam,

hozzámtaláltál? – hangja boldogan

csengett, mint földi nagyapák szava,

mikor térdükhöz fut az unoka –

Hozzámtaláltál? – álom volt csupán –

Megjöttél végre, tékozló fiú?

– s szava vád volt és hangja szomorú,

ahogy beszélt. – Azt hittem néha, hogy

csak jársz-kelsz a világban boldogan

s elfelejtetted apádat, fiam! –

Ezt mondta. Én sirva álltam előtte

s rongyaimat pirulva fogtam össze,

hogy a tündöklő szent trónhoz ne érjen,

és egyszerre csak megingott a térdem

s elébe hulltam, s amit, míg szaladtam,

száz csarnokon át, forgattam agyamban,

minden rettegő szenvedésemet,

ami üldözött, tűz és rémület,

el akartam zokogni, ott, apám

lábainál, – óh, álmodtam csupán,

azt hittem!

De ajkam, mely szóra nyílt,

lassan s rémülten bezárult megint.

Lassan s rémülten felálltam. Szemem

lassan s rémülten, mint még sohasem,

tapogatta az arcát, az apám

arcát, s azt hittem, hogy álom csupán,

de nem álom volt, tűz volt s rémület:

apám nem látta szenvedésemet,

nem látta két kezem megkérgesedve,

nem látta álmaim megférgesedve,

nem látta, hogy lábam kinná dagadt,

nem látta pokoli napjaimat,

semmit se látott belőlem!… – Csak én

láttam, hogy titkos hályog van szemén

és hogy csak nézi, nézi a világot

s nem látja! jaj, nem lát és sohse látott!

Csak én láttam – óh, mért nem volt csupán

álom! – csak én láttam, hogy az apám,

akit oly forrón kértem, hogy segítsen:

az isten vak, az apám, vak az isten!

Lassan s rémülten, mint még sohasem,

tapogatta az arcát a szemem,

és nem birtam már kérni, szólni se,

s mint fenékigfagyott tenger vize,

úgy megnémult a kétségbeesés,

úgy megbénult bennem az élet, és

csak néztem, mint egy életreriadt holt,

csak néztem istent, istent, aki vak volt

s nem tudhatta, ki vagyok s mit tegyen.

Lassan s rémülten, mint még sohasem,

elfordultam apámtól, nesztelen,

s ott hagytam a trónusán – – Száz arany

termen át némán vonszoltam magam

s mentem, le, száz gyémántfelhő-szobán

keresztűl, – jaj, nem álom volt csupán! –

s megfagyott szívvel, aggyal és örökre

társtalanúl tértem vissza a földre.

Fegyvertelen

Nem akartam én semmi rosszat,

mégis hallom mindenfelől,

hogy szidnak az igazi rosszak,

hogy szidnak az ostoba jók.

Sajnálok minden átkozót:

kár tékozolni mocskukat,

dobok én követ és sarat

eleget elmult éveimre!

Mert büszkélkedni még ki merne,

ha, mint én, oly szörnyen csalódott?

Megútáltam hitet és csókot

s nincs árulás, mely nekem ujság

és a szánalmas kis tanulság,

amit szereztem, annyi csak,

hogy: ember, rejtsd el magadat!

Én mást tettem, őszinte voltam,

a tolvajnyelvet még nem tudtam,

gyermeki szám kimondta nyomban,

ami csak az eszembe ötlött,

s nem titkoltam, hogy sokszor ördög

ficánkolt a bőröm alatt.

Szerettem barátaimat

és lettek ellenségeim,

s akik egykor elcsábitottak,

gyaláznak mindenféle nők.

Jaj, mért beszéltem, minek éltem,

mért nem bujtam meg valahol

a hazugság száz rejtekén,

hisz jobb és tisztább vagyok én,

mint azok, akik megitélnek!

– Nem akartam én semmi rosszat

s most szidnak az igazi rosszak,

mert, jaj, bután őszinte voltam,

amit más gondolt, én kimondtam,

üldözött vagyok nagy kinomban

és nem értek ma sem a nyelvén

a földi és égi gonosznak:

egész életem összeroskadt,

porba hanyatlott a fejem, –

itt fekszem most, fegyvertelen,

s minden gazember megtaposhat!

Ének és visszhang

Szóltam szivemhez: – Nos, beszélj! –

– Ne félj,

lassan elmúlik a veszély,

– dobogta szivem melegen –

és ha ér is még sérelem,

legtöbbje már csak tévedés,

hiszen hámlik a gyűlölet,

mely éveid ruhája lett,

rádhúzott, csúf fegyencruha.

Ne félj,

temelléd pártol a veszély

s nem lesz már rabruhád soha,

hisz te csókoltad a kezet,

amely ellened vétkezett,

s nemsoká ellenség s barát

pirúlni fog, ha belelát

tisztaságodba. A veszély

elmúlik lassan, csak ne félj,

csak ne felejtsd, hogy gyenge vagy

és az a naiv indulat,

amely nélkül az Igazat

nem lehet szolgálni se, csak

kintről látszott rajtad haragnak.

Ne félj, elmúlik a veszély,

s ha gyötrelmeid megmaradnak,

biróúl őrzöd meg magadnak

a kételyt is, és ellenőrnek.

Ma még néha házadra törnek

rossz szemek, szavak és betűk:

ők még nem tudják, hogy előtted

sírni és térdepelni kell,

és hogy te sosem űzöd el,

hanem siratod s szánod őket,

ellenségeid seregét.

S ez így van jól, mert hogy lehetnél

egyszerre első és utolsó,

ha kardot sohasem emelnél

saját szived és lelked ellen?

Jaj, vakok, akik ostoroznak,

de már ne félj,

lassan elmúlik a veszély,

csak ne állj ellen a gonosznak! –

Igy dobogott forró szivem,

s hallottam, jaj, hallottam én,

távoli, vén hegyek kövén

hogy visszhangzott az énekem:

– Mily szemtelen!

– zúgta felém a messzi hang. –

Azt meri hinni a bitang,

hogy nincs számára több veszély,

ha így beszél!

Csak azért alázza magát,

hogy pirúljon a jóbarát,

és azért szenteskedik így,

hogy ne lássák, milyen irígy.

Ostort rá, a képmutatóra,

hisz e jóság-bolseviki

a nyakunkat kitekeri,

ha mi

nem fogjuk kutyaszoritóba.

Itt a veszély!

Ne higyjétek, amit beszél:

ravasz, pimasz, – már fejtegettem,

milyen önző és mily kegyetlen,

s mennyire maga szenvedését

sírta, mikor azt sírta, hogy

pénzt! és: prolik! és: rossz az éhség!

Most is hamis húrt pengetett,

vigyázzatok: uj tőrt vetett

s azt várja, hogy ne ostorozzuk,

de szép lassan tisztára mossuk.

Vigyázzatok, alázata

rabruha helyett álruha

s lelke, mikor Krisztust beszél,

mint a sátán, olyan kevély! –

Igy feleselt vissza az ének,

és jaj, jaj, úgy feleltem én,

ahogy felelnek a kevélyek:

vállaltam némán mind a vádat,

ütésnek tartottam orcámat,

bűnösökért mondtam imámat,

de a dac kinyitotta számat

s mondta, amit mondani gazság:

– Én vagyok mégis az Igazság!

A siker szégyene

Milyen jólesik, hogy dicsérnek,

májam hízik, pöffeszkedik, –

enyhülök, mosolygok, pedig

nekem, az igazi kevélynek,

ki gáncsot és gyalázatot

s mellőzést némán fogadok

tőled, aljas és buta élet,

megszégyenités a dicséret.

Szeretném megütni magam,

amért annyi vigasztalan

év után örülni tudok

bárki szavának és szivének,

s szeretném kikiáltani:

„Ha van itt bíró valaki,

hát én vagyok! S én magamat

már rég megmértem, és kevés

az a kis kielégülés,

mit egy-egy bók öröme ad:

évek és álmok isteni

és ördögi kalandjai

során nem erre vártam én,

dsungelt nem ezért jártam én,

Sarkot át nem ezért repűltem,

nem ezért tűrtem és hevűltem

s felhőbefutó palotát

nem ezért, – kincseket s hatalmat

nem ilyen olcsó diadalnak

terveztem és csináltam én,

hanem hogy majd saját magamnak

megfeleljek s lássam müvét,

kész müvét kezemnek s agyamnak,

s mindent előre láttam én,

láttam, láttam már akkor is,

amikor még porban, nyomorban

laktam a magány odvait,

de moslékon tengődve is

minden érdem királya voltam,

kinek tíz ország népe tapsol.”

S mégis mosolygok, s mosolyogtam,

és gyöngeségem összekapcsol

itt is, ott is, ezzel meg azzal,

gyáva hizelgővel, nemessel,

néha baráttal, érdemessel,

s néha csak egy gazdag pimasszal,

aki egész lelkére vak

s nem sejti mámorát a fénynek.

Fáj a szégyen, fáj, hogy dicsértek

s hogy gőgöm s dacom nem maradt

mindenkitől, mindenkitől,

minden idegentől szabad!

A rab Szapáry az övéihez

Pogány igámnak (amelybe a sors fog,

végeken törni az ugart) akik

enyhítettétek olykor kínjait,

ne higyjétek, hogy nagyon meghatódott

szivvel fogadtam azt a korty vizet

meg a félóra pihenőt: öröm

s áldás volt az is, igaz, köszönöm:

de számontartom a bűnötöket.

Együtt volt a kincs s nem váltottatok ki.

Nem láttok most sem az ekémre rogyni:

bírja még bennem a régi bivaly!

Tudom, mi az érdem s mi a barátság,

de ha ennyit tűrt, elnémúl a jaj.

– Gyere, kontyos, kezdjük az uj barázdát!

Angyal

Égbe vágytam, nem sikerűlt.

S most az kéne, amit a hernyó,

mikor érzi, hogy élni nem jó

és bőre ráncos és kihűlt:

begubózni és elaludni

s hinni, hogy ujjászületek,

szebb, tisztább és könnyebb leszek,

méltó a magasságba jutni.

Az én gubóm a sír… Belűl

ráncosodik már és kihűl

életem, e gyarló kisérlet.

Félek elaludni… Te sződd,

te csak sződd boldog szemfedőd:

benned angyal lakik, te féreg!

Szeneka halála

Puhább a halál karja sem lesz,

nincs asszony, aki úgy ölel,

meleg húsoddal körülömlesz,

és csókod, ajkad százezer.

Mintha a testem folytatása

volnál, úgy kapcsolsz kéjesen

a külső és hideg világba,

amely csak sírnak jó nekem.

Igyál ki, víz! Altass el, édes

elvérzés! Vad gyönyörüség ez:

határaim nyilnak, lebegnek,

s te a könnyülő végtelennek

sodrán ringatsz már valahol,

bilincs, aki feloldozol!

Vizió egy hangversenyen

Szólt a zene, s egyszerre csak,

mint aki meghal, zsugorodtam,

transzformátor agyam becsuktam

s végül már csak egy pici mag

maradtam, csupasz öntudat:

a mester, akire figyeltünk,

a fény, a szinpad, minden eltünt,

s én megláttam az Igazat.

Éj s csönd a tündöklő terem,

csak a fül tarkázza s a szem

az egyforma feketeséget…

Éj s csönd a harsogó világ,

vak rezgések viszketik át

a végtelent… S ez volt az élet?

A festő a függöny előtt

– Prológus egy operaházi ünnepélyhez –

A darabban, melyet most látni fognak,

hölgyeim és uraim,

az emberi lélek

az idő és a szín;

a mese pedig, a cselekmény,

az, hogy a szív dobog

s kínja, álma és öröme

évezredeken átragyog.

Szóval: a nő s a müvészet a témánk…

Oh, hogy unom,

hogy utálom már sokszor, ami

gyönyöröm és kinom:

mintha tudásom büntetése

volna a szobor, a vers, a kép,

irtózva nézek

mindent, ami szép.

Mert zsarnok a szépség! Mindenütt

kivillan az anyag

burkából, mint összhang, ragyogás,

arány vagy gondolat,

mint bujtogató hatalom, vagy

magunk-gyártotta titok,

s mi ugy fürkésszük, magyarázzuk,

ahogy az eget a papok,

s törvénynél keményebb parancsra,

melyet magunk hozunk,

sóvárgó rabként robotolva

müveinkkel imádkozunk

egy furcsa Istenhez, aki

nem védi a híveit

s a hitetlen tömeg elől

félve elrejtezik.

Rajongók népe, védtelen nép,

szökevény az istenünk,

tündéri zsarnok, a szeretőnk,

akit nem ismerünk,

varázs, melyet a semmibe

maga a látó szem vetít, –

de ha szörnyű az élet, legalább

az álom üdvözít.

Nyilj hát ki, Tárlat: tárd elénk,

amit a Szépség alkotott,

mutasd meg örök kincseivel

a tűnő pillanatot!

Egy túlvilág vonul fel itt

az idő vándor falain –

De mi marad meg mibelőlünk,

hölgyeim és uraim?

Első éjszaka Kairóban

Szombaton az Adria dajkált,

másnap Hellász maradt tova,

hétfőn Kréta mellett hajóztunk

s kedden jött Alexandria;

aztán fehér expressz röpített…

Még egy nap, s itt volna Szudán!

…Sivatag, pálmák, s befutottunk

Kairóba este tíz után.

Mint bolond szökevényt a bűn, úgy

dobott a véletlen ide.

Már lefeküdtem… Kint a Nílus…

Nézek vissza, a semmibe.

Látom, hogy jövök… a Dunától

a Földközi tengeren át…

Öt nap, ötezer kép kavarja

agyamban szent zűrzavarát.

Ötezer kép!… De gyönyörű volt

tegnap a víz: lement a nap,

mozgalmas és puha sötétben

usztunk a csillagok alatt,

s feljött a hold… Alszom?… Mosolygok:

ha ez álom, örökre tart!

Most tudom csak, mi a szabadság,

mi a parttalanság s a part.

Most, e káprázó rohanásban

nyílt elém először a Föld;

mint drága nőt, úgy simogattam

testét, ezt a roppant gyönyört,

éreztem hátát, görbülését

s kincseibe, titkaiba

szédülve most lettem a Csillag

igazi fia, vándora.

Óh utazás, őrült szerelmem!

Óh, törni az abroncsokat!…

De józanodj már, mámoros szív,

állitsd le mozid, lázas agy!

Csoda hozott, csoda, tudod már,

s itt vagy, – hát mit lelkendezel?

Hiszen, hogy élsz, a másik útat

szintén az inditotta el,

a véletlen… Hogy zúg a város!

Ugy látszik, nappal csak henyél:

idegen zajok villogását

kavarja szobámba az éj…

Óh, Föld!… Egyiptom!… A vonatból

láttalak, kék piramisok!…

Holnap: a Szfinksz!… Igen, pihenni…

De félig még uton vagyok,

félig még most is, itt, az ágyban,

itt is utazom… Ébredek

s elalszom ujra… S ujra látom,

tegnap és holnap hogy pereg:

Trieszt, Velence, Kréta… Reggel

teve visz majd a homokon…

Elalhatok, megvagy, Valóság,

végre nemcsak álmodozom!

Első éjszakám Kairóban!…

Csukódjatok, mohó szemek.

Mint a hasisevőt az álma,

az öt nap ugy kimeritett…

Most már nem szökik meg a messze,

tovább őrködni céltalan:

ez a másvilág, ide vágytál,

a nagy kalandnak vége van.

Első éjszaka Kairóban,

nevetem s áldom a szivem.

Az első éj… S gyűröm a párnát,

és az utiláz elpihen.

Mint a halál, fékez az álom,

meghal, ami eddig sodort…

Kairó a semmibe süllyed

s a tengerből feljön a hold.

Ramzesz kolosszusán

Lehet, hogy mint egy rossz gyerek, vagy

mint egy vad néger vagy cigány,

de egyszer ott ugráltam én is

a faraó kolosszusán.

Az óriás szobrot régesrég

hanyatt döntötte az idő;

(urát láttam a múzeumban,

Ramzesz volt, a Nagy, a Dicső,

II. Ramzesz, majdnem Isten,

itt szobor, ott meg múmia):

rajta mászkáltam, a halálon

az élet egy pillanata.

Valami nyomorult oázis

zöldelt köröttünk. Beduin

rajkók hancuroztak a fák közt

és Ramzesz letört lábain,

de a nagy kőtest maga ép volt,

kemény gránit vagy diorit,

megbírta a kiváncsi vándort,

aki ügyetlen s egy kicsit

illetlen a fejére s onnan

lassan le a hasára ment

és mert nem tudott mit csinálni,

az egyik combján megpihent.

Ott ültem, igen, ott hevertem

az áthevült kolosszuson.

Fütyörésztem, s közönyös voltam,

oly közönyös, mint a majom,

vagy a madár, kit útja arra

vezet a sivatagon át,

s mint azok, én is jóizűen

ettem az édes datolyát,

bár közben tudtam, hogy bizony csak

hazudom a nyugalmat, és

úgy száll fölöttem az idő, mint

egy szakadatlan temetés.

Régi emlékem ez a kép. De

nem egyszer látom magamat

ma is a nagy szobron, a pálmák

lyukas napernyői alatt,

és hallom, ahogy a halállal

bizalmaskodva, csendesen

fütyörészek, csakhogy ne kelljen

káromkodnom az életen.

És egyre jobban félek, egyre

jobban szorongat valami,

amit akkor elhessegettem

s most se merek kimondani:

– Gyerekek gyerekeskedése

minden!… – nevetek fanyaran,

de belül szédülök, kiáltok,

sikoltok, mint aki zuhan.

Dsuang Dszi csontjai

Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén

Csang-Heng, a költő, csavarogni vitt.

Zúzos ősz volt… Nyolc országot bejártunk

s egyszerre csak egy ember csontjait

láttam az út mellett a sivatagban.

Leszálltunk és Csang-Heng a dérlepett

csontvázhoz hajolt: – Ki voltál, barátom?

– kérdezte búsan. – Mi történt veled?

Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő

tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár,

az árvíz söpört ide valahonnan?

Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? –

Halk visszhang zizzent: – Szung fia, Dsuang Dszi

voltam; azt mondják, isteni;

lelkem minden csúcsokon túlrepült, de

így se tudott megmenteni. –

Vezetőm elrémült: – Te? Te? A mester,

Dsuang Dszi voltál? Tízezer imát

mondok az ég s föld minden istenének,

csakhogy feltámadj és élj! A saját

szememet ültetem a koponyádba,

nyelvemet zörgő szádba, húst rakok,

magamból rakok húst a csontjaidra,

és itt a szivem… Mester, akarod,

akarsz élni? – Megint zizzent a válasz:

– Meghaltam és most pihenek.

Mig éltem, zavar és háboru voltam,

s jobb a tél, mint a kikelet?

Amit a hús szeret, a gyönyör és gőg

nem illanóbb-e, mint a por?

Menjek vissza az őrületbe, vissza

a lázbeteg földre, ahol

megint vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny

tűztánca ugrálna körűl

és könny kínozna, amennyit a késő

bánat soha le nem törűl?

Beszélgettem csontokkal egykor én is

éppen úgy, ahogy te velem,

de most már ismerem az Örök Útat

s mosolygok a földieken:

olvasd, amit megírtam, neked abban

él csak, ami Dsuang Dszi volt;

én a királyi mindenség vagyok már

s ékszerem a nap és a hold:

szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,

piszkolj és nem fog a piszok:

nem sietek, és szállok, mint a villám,

nem jöttem, mégis itt vagyok. –

Így beszélt és eltünt a hang, hiába

hivtuk. Köröttünk kisérteties

fény suhogta be a nagy eget. Aztán

Csang-Heng a szent csontokat egy diszes

selyemkendőben eltemette… Lassan

hazaindultunk. – – S mikor hirtelen

felébredtem, otthon, a lámpa mellett

egy nyitott könyvet tartott a kezem.

Buddha válaszol

Harmadnapja ölelsz: „Isten, csak egy szót!”

Harmadéje: „Szent szobor, a szivem fáj!”

„Minden rossz!” sírod, s „Hogy éljek?”… Figyelj hát

örök titkomra, s légy bölcs, mint a kígyó.

Ha van szeretőd, fiad, feleséged,

elveszítheted őket, s a szived fáj.

Mondd velem: a bölcs nem tűr semmi kapcsot,

leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Ha nincs szeretőd, fiad, feleséged,

még vágyhatsz rájuk, és csak a szived fáj.

Mondd újra: …a bölcs nem tűr semmi kapcsot,

leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Ha segíteni akarsz a szegényen,

bármit teszel, kevés lesz, s a szived fáj.

Mondd százszor: …a bölcs nem tűr semmi kapcsot,

leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Tenger kincs ura, gazdagok között élsz?

Versenyük gonosszá tesz, s a szived fáj.

Az imagép morajlik: …semmi kapcsot,

leveti multját, mint bőrét a kígyó.

Prédikálsz? Láng vagy? Ostort fogsz a bűnre?

Düh s undor emészt, s megint a szived fáj.

Légy magad a gép: …semmi, semmi kapcsot!

Légy magad a hang: …mint bőrét a kígyó!

Mert bármilyen vágy, remény, angyal, ördög

csábit vagy ijeszt, mindig a szived fáj:

tépj el, balgaság, minden földi kapcsot,

felejtsd multadat, mint bőrét a kígyó!

Mert születtél, s meghalsz, s ha nem igy éltél,

mindig uj kínra születsz, s a szived fáj:

tépj el, nyomorult, minden égi kapcsot,

felejtsd magadat, mint bőrét a kígyó!

Kérdeztél, szóltam. Most tedd, ami tetszik.

Ha vitázol, győzni akarsz, s szived fáj.

Elég. Menj! Én lehántom ölelésed,

s elfelejtelek, mint bőrét a kígyó.

Más világok

– Kleist Amphitryonjának fordítása közben –

Hol vagyok? Hol jártam? Mint tündéri sírból,

káprázva ébredek könyvből és papírból,

írásból, betűből… A kis korcsmakertet,

ahova beültem, alig ismerem meg;

de kakuk szól, méh döng, tapintom a lócát,

csurog a nyár zsírja, – ez, ez a valóság.

Csurog a nap zsírja (aranya, ha így szebb),

forrnak a virágok, nyári szagok, ízek…

Olvastam, dolgoztam, s most csodálkozom, hogy

mig itt a szabadban versekkel bajlódom,

úgy áthalhatok a régi történetbe,

mintha az a világ is igazi lenne.

Igazi világ az! Száz-százharminc éve,

hogy a szeretőjét s magát agyonlőtte

a Költő, akinek lelke ma betöltött,

s bár égi tréfája, melyet ujraköltök,

háromezer évvel előbb is mese volt,

szivem-eszem az Ő szíve és esze volt:

az Övé! s azoké! akiktől ő kapta!…

Ugy ültem itt, mintha Ő ült és írt volna:

kicserélt, elvitte körűlem a kertet,

a százharminc évet, a mát, Budapestet,

kilopott magamból, – mutatni, hogy élek,

tán önvédelem, hogy magamról beszélek.

Nem, nem, csak sodorjon az álom, a tenger,

a halott tovább él, mint a testi ember,

tovább él a szellem: a többi hatalom

a meglevőn babrál, a földi anyagon,

azt tologatja csak hátra meg előre

s mint gyümölcs kukaca, fordul ki belőle:

de engem – engem is – más világok várnak,

időtlen hatalom anyagába zárnak,

oda, honnan küldtek, oda, hol most jártam,

s mint bennem az ősök, az én örök árnyam

épúgy ébred egykor a fehér papírból,

ha engem idéz majd utódom a sírból.

Személytelen

Nem téved el, mint én magamban,

aki csak egyfélét akar;

rajtam bosszút állt a zavar,

mert mindent ismerni akartam.

Minden ellenség csábitott.

– Tán a másik! – mondtam hitetlen

s addig szidtam, míg megszerettem

az idegen gondolatot.

De nőttem és tágúltam egyre

és lettem mindig igazabb,

kitoltam határaimat,

kitoltam a személytelenbe:

hozzám már annak sincs köze,

amit néha magam cselekszem,

s szánok mindenkit, mint az isten,

kinek mindenki gyermeke.

Beszélgetés egy gyufaszállal

Szólj, kis gyufa, melyik a jobb,

mondd, tűz lelke, melyik a rosszabb?

Titkos szikrának lenni, mint a mag,

melyben vágyak s remények alszanak,

őrizni hited és tiszta erőd,

álmodni az emléktelen jövőt,

lehetőségképp, csak mint képzelet,

ragyogni a sötét világ felett,

hogy kincs maradhass, örök szüziség,

bár folyton félsz, hogy egy perc félredob

és ki se gyúltál, máris eltaposnak?

Szólj, kis gyufa, ez volna jobb,

felelj, tűz lelke, ez a rosszabb?

Vagy a másik? az tetszik? az riaszt?

Nyárrá kelteni az alvó tavaszt,

nem maradni titoknak, mint a mag,

vállalni, bármit hoz a pillanat,

ragyogni, mint egy kigyulladt virág,

akarni, hogy rád nézzen a világ,

tékozolni, mint a Nap odafent,

hinni az emlékteremtő jelent,

bár jövőd nincs, a perc már félredob

s egész biztos, hogy rögtön eltaposnak?

Válassz, lélek, melyik a jobb,

válaszolj, sors, melyik a rosszabb?!

Ardsuna és Siva

– Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,

hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed

és hogy a harcot nem birod tovább?

Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.

Mégis esztelen álmokba menekszel,

idillt akarsz, henye elégiát?

– Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen

megtettem én már, amit megtehettem,

talán többet is, bár keservesen,

és ha én a boldog idillre vágyom,

azért vágyom rá, mert e vad világon

csak benne nem volt részem sohasem.

– Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?

Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?

S ha fű volnál vagy katicabogár?

Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te

és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse

lesz szelídebb a rettentő szabály.

– Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,

volnék fűszál, lapúlhatnék a földön,

és ha bogár, szárnyam megmentene.

– Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:

a mindenség két fele falja egymást

és az idill szörnyekkel van tele.

– De legalább nem tudnám, mit cselekszem!

– A szorongás csak ott volna szivedben!

– Nincs biztonság? – Sehol az ég alatt!

– Mi kéne hozzá? – Hogy te légy az isten.

– Mást mondj, olyat, ami nem lehetetlen.

– Megmondtam már: vállald a sorsodat!

Az óriás intelme

Ha egy hajszálat százfelé hasítasz

s minden uj szálat megint százfelé

s e századrészt is százfelé hasítod

és eljutsz a végső határ elé

s tovább hasítani már képtelen vagy,

ami maradt, még az is végtelen nagy.

Hogyha egy lelket százfelé hasítasz,

mint egy hajszálat, s megint százfelé

s e századrészt is százfelé hasítod

és eljutsz a végső határ elé

s tovább hasítani már képtelen vagy,

ami maradt, még az is végtelen nagy.

Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz,

dobhatsz kutyák és fürészek elé,

porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz:

ha szétmorzsoltál százszor száz felé

és tovább gyilkolni már képtelen vagy,

ami maradtam, az is végtelen nagy,

mert belőlem egy örök óriás szól,

kit száz bilincsed huzott lefelé:

eltemettél, mégis ujjászülettem

s mosolyogva állok szined elé:

egy hajszálam felfogni képtelen vagy,

istened vagyok, egy és végtelen nagy.

Panasz és vigasz

Szörny hirekbe vakulva-süketülve

indultam… Zeng a hegy, a nap

ragyog, de folyton elakad,

elakad a szivem s a lábam,

és hallva vig dalokat

szinte elsirom magamat:

Boldog tücskök, szerelmes madarak,

hát ti is vagytok a világon?

Vagytok még ti is? Megvagytok? A dal zeng.

Megvagytok? – kérdem ujra, meg

ujra, mintha a szivemet

biztatnám hinni: Vagytok ugye?! Mégis!

S elönt, mint jó könny a szemet,

a melegítő szeretet,

hogy maradt még, hogy van még valahol

a harcon kívül, van egyéb is.

Van, van, – súgom (vagy talán gondolom csak)

és mintha túlcsapna szegény

testemen az édes remény,

hogy a jónak sincs soha vége:

a külső öröm már az én

dalomként visszhangzik felém

s elhiteti, hogy odabent nem is

oly nagy a sziv keserüsége.

És felsóhajtok, sohsincs veszve minden,

hisz ahogy az örök panaszt,

magam teremtem a vigaszt:

azt, hogy észreveszem a szépet,

azt, hogy látom és hallom, azt,

hogy még utánzom a tavaszt

s beszélek, mint ti, tücskök, madarak,

ági-füvi kis hős zenészek!

Lecke

Falta a hernyót, és reszketve nézett,

falta a hernyót, s talpamat figyelte,

a fejét, nyakát, aztán az egészet,

az egészet egyszerre falta-nyelte,

az egész férget, a kétujjnyi, rángó

zöld húst, fuldokolt, ahogy szinte itta,

s közben a szeme rémült és vigyázó

kínban tapadt iszonyú lábaimra,

hogy mit csinálok. Semmit se csináltam,

(előbb nem bírtam, aztán nem akartam,)

csak álltam és iszonyodtam, csak álltam

és a nagy leckét forgattam agyamban.

A harc végén már mindent helyeseltem.

A gyík tátogott, lustán s megdagadva,

és ártatlanul és elégedetten

nézett föl rám. S a száját nyalogatta.

Meditáció egy zalai szöllőshegyen

De néma lettél! Mint a sír, tömi

szádat, mondod, az undor. Hova, mily

eresz alá húzódtak elgyötört

gondolataid? Élnek még? Alig

mersz hallgatózni a dúcuk felé:

hátha üres már! Undor, mondod, és

a szó mégis úgy visszhangzik agyadban,

mint az, hogy gyöngeség, vagy gyávaság.

Mi van veled? Félsz? S szégyelled magad?

Szégyelled az igazat? óh, barátom,

ez nem a te stílusod: neked a

szádon a szived, s legfeljebb azért

hallgatsz, hogy ne árts: mit neked a gőg

sérülése a lelkifurdaláshoz

képest, hogy tévedhetsz?… Csakhogy a mának

az kell, aki bátrabb használni, mint

amennyire ártani fél, erő kell,

az kell, aki mer: csontja velejéig

vacog a világ s rémülete csak

biztatást akar: vágy és félelem

épúgy lesi a próféta szavát, mint

a szélkakas csikorgását: irányt ad

mindakettő, és biztat: itt, vagy ott,

hős lesz a hangos és szent, aki hisz!

Az életről van szó, a meztelen

életről, végső csatákról: ilyenkor

az igazság csak fegyver és cseléd,

még ő is csak az, hát még te, aki

eligazodni sem tudsz a hitek közt?

Hol az igazad, hogy kiállj vele?

Hol a pártod? Ezért sziszegi rád

a társkereső szorongás, ezért

bőgi az érdek… – Nem, ne halld meg a

dörgő rémet, sem az alamuszin

cincogó terrort: csak arra figyelj,

amit bent hallasz. Gyenge vagy? Csak az

erőd másféle! Megjön az idő,

hogy szükség lesz rád. Akárhogy gyötör

a gyötrődő kor, őrizd magadat

és tűrj és dolgozz… Végy példát a hegyről:

láng nélkül, ahogy tégedet a gond,

kiégette a vad nyár: micsoda

pusztulás mindenütt! Szánakozó

ujjaid közt zöld hamuvá törik-

porlik a lomb, amikor belemarkolsz,

sivatag a föld, sivatag az ég:

az édes ég, a kék és szelid ábránd,

azon élősködik, amit neki

kéne táplálnia: kiitta zengő

patakod vizét és fonnyadtra szívta

dús bogyóidat: élve sül meg a

sok fürt a tőkén. Ez a néma kín is

fáj úgy, mint a tied, mégis reméli

a megváltást!… Kerűlj egy nagyot a

perzselt dombokon: mire visszaérsz

tornácodra, már bujnak a legyek

s kigyúl az este: csupa büszke pompa,

és vér és tűzijáték, majdnem oly

tündöklő, mint az emberi hazugság,

amely ideüldözött; azután

kialszik a fény, egyre feketébb

lesz a Csobánc: mint magadat, fogod

nézni a tájat, s meggyujtod a kis

viharlámpát, mert szél zúg s gyűl a felhő,

és mire a tapolcai tüzérek

elfujják a takarodót, talán már

megváltó zápor üdít! Ha pedig

ma is hiába vártad, vigaszod lesz,

ami biztos: az, hogy a pusztulás

szörnyű képeit elfödi előled

irgalmas mocskával az éjszaka.

(1938)

Nehéz napokban

Hát vedd biztosra s halj meg. Csak ne félj!

Mondd, hogy: vége lesz! Párnapi pokol,

aztán a semmi. Láttál bogarat,

láttál, ugye, félig agyontaposva,

amint maradék végtagjaival

lógó beleit vonszolta a porban:

nem fájt oly soká, mint benned a részvét!

Te se fájsz soká, a kín csak előre

olyan kitartó. Emlékszel, kibírtad

a fogorvost: szinte szeretted a

mennydörgő fúrót az élő idegben:

tetszett a tréning s a csinált közöny,

amelyet végül páncéllá s erővé

edzett benned a kétségbeesés.

Erre gondolj, nyomorult! Mit vacogsz?

És arra, hogy úgyis meg kéne halni,

és arra, hogy úgyis hiába minden

álmod és terved: amit te szeretnél,

ahoz ötszáz év élet is kevés.

Erre gondolj; mindig a rosszra; gondolj

a legrosszabbra, és csalódni fogsz,

vigasztalódni!… És van még csoda,

nemcsak halál!… No, mosolyogj!… A mennykő

tévedni is tud… Mért elrontani

ezt a gyönyörű szeptembert?… A nyár

még itt lézeng köröttünk… Nézd, a kertben

hogy felkúszott a tök a szilvafára:

levelei zöld elefántfülekként

terpeszkednek az ágak tetején,

emeletmagasságban nyílnak a

virágai és arany kürtjeik

szinte kukorékolnak, úgy ragyogják,

úgy lelkendezik ablakod felé,

hogy van még hit és becsvágy és siker,

van még győzelem ezen a világon.

(1938)

Magam ügyében

Félelmes a fegyverem, emberek,

magam előtt tartom a szivemet.

Fáradt vagyok, a háborút unom,

de az igazságomat nem hagyom.

Az kell, igazság, – de a magamé!

a sorsomé, húsomé, véremé!

Fáradt vagyok hazudni, emberek;

hol van, akinél megpihenhetek?

Elfáradtam harmincnyolc év alatt,

kényelmesebb vállalni magamat.

Az igazság a legfőbb kényelem,

lelkem legfőbb kényelmét hirdetem.

Igazságomat, azt, ami vagyok,

meg kell őriznem s meg kell adnotok.

Másnak talán egyszerűbb útja volt,

az enyém eszmék háborúja volt.

Látom én ma is, eszmék, fényetek,

de mást is, a rettentő tényeket,

tudom, hogy ami másnak szenvedés,

azt megtenni, ha kell is, mily nehéz,

de mást is tudok: ha jön iszonyú

rémeivel egy végső háború,

ha népem élethalálharcba fog,

én ott állok, ahol a magyarok,

a véreim… Hisz máris ott vagyok…

Csak még békés győzelmet akarok,

győzelmes békét a fajtámnak, és

hogy ne legyen túlsok a szenvedés,

a pusztulás… Nem katona vagyok,

csak lelkem nyugalmáért harcolok,

és jobb szeretném tőled is, hazám,

ha kard helyett lelked bíznád reám,

s én úgy szolgálhatnám a sorsodat,

hogy nemesítlek, gazdagítalak.

Fáradt vagyok hazudni, emberek,

azt szeretem, akinél pihenek.

Azt szeretem, aki engedi, hogy

legyek nyugodtan az, aki vagyok:

hogy legyek költő, magyar és szabad,

kit nem küldenek és nem tiltanak,

költő, aki dísz és kincs és haszon,

ahogy kincs a Mátra s a Balaton,

s a hegy aranya, Dunánk halai,

földünk zsírja, fáink gyümölcsei.

Az igazat keresem: azt, aki

nem kényszerít, hogy hazudjam neki.

Mérd meg te is: bírod-e tűrni, hogy

legyek egészen az, aki vagyok.

Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,

igaz vagyok, mindig félelmesebb,

félelmes a fegyverem, emberek:

mindenre elszánt lelkiismeret.

(1938)

Vádak

Barátaim, akik még vagytok itt-ott,

ne higyjetek el mindent. A gonosz

ráér hazudni, és most százszoros

szüksége van rá. Énrám annyi titkot

bízott a sors, hogy nem beszélhetek,

bárhogy lázít az undor és a düh:

elnémíthatnék minden keserű

vádat, de még hallgatnom becsület.

Keserű vádat? Azt csak viselem:

fájdalom szülte, s talán jogos is.

De a többi, a kicsinyes, hamis,

piszkos, nyomorult… Óh, mily becstelen

üzlet használja ki a kínt azokban,

kiknek sebét csakugyan én okoztam!

Társadalom

Mintha egy gonosz mese volna,

valami új, modern pokol,

ahol szenny s bűz száll, fortyog, öklend

a felhőkből, a föld alól,

vagy mintha lidérc volna, lázkép,

mely maga is gyötrődik és

amelyet végig kell álmodni,

hogy jöhessen az ébredés:

veszett rágalmak és dühök közt

úgy járok-kelek köztetek,

felebarátaim, ugy élem,

álmodom az életemet:

mindent hallok és látok és csak

borzadni tudok, emberek:

nem hiszem a napot az égen,

nem hiszlek el benneteket.

Az első döntés

Minden házban ott ült, mint a napi gondok,

minden szívben-agyban ott sajgott, szorongott,

minden percet úgy betöltött már a roppant

várakozás, mintha minden pillanatban

fölcsaphatna a láng, az akna a mélyből

s bomba rakna jövőt tűzből, vasból, vérből:

hat héten át mérte napra-nap a végzet

csikorgó mérlegén ujra ezt a népet,

ég s föld között himbált a remény s a kétség,

s mint apa szive a gyermek születését,

úgy vártuk a jövőt, az élet parancsát.

Most vagy soha! Tudtuk: fegyver vagy igazság!

S mint az északi fény az éj nagy gyászában,

felragyogott a hír… És utána: láttam,

utána: hallottam, utána: éreztem:

a hazát éreztem zsiborgó testemben,

azt az uj tizedrészt, mely, mint levágott tag,

a zsongó sebekbe lassan visszaforradt:

a hazát, ahogy még soha, a szent földet,

erdőket, folyókat, amint visszajöttek,

hegyek csontját, mezők meleg hús-ruháját,

s mire a városok lélegzete átjárt,

véremben vérükkel már úgy csókolóztam,

ahogy a halállal fogok csak a porban,

s kint az utcán minden tizedik emberre

úgy bámultam, mint egy drága ujszülöttre,

apára, fiúra, akit sose láttam,

édes testvéremre, akit megtaláltam:

hogy kilombosodott egyszerre a család!

Megnőttünk az őszben, mint tavasszal a fák.

Mit hoz még a tavasz, ha az ősz ily gazdag!

…Félve, súgva mondom: hozzon igazabbat,

hozzon jobb világot… Mint a síri Lázár,

káprázik a lélek a feltámadásnál…

Káprázik… De így is forrón süt felétek

s mindazt várja, ami még jog és igéret!

(1938)

Az Ipoly ünnepén

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerü és igaz

szived átdobog a fiadéba. Sírj

és ne szégyeld, hogy itt talállak

térdreborulva a rádiónál:

én még nem tudtam sírni, de könnyeid

látva elöntött a zokogó öröm:

te voltál az igazi költő

abban a nagyszerü pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly

sok balszerencse s annyi viszály után

először mond most ujra boldog

hálaimát ez a meggyötört nép.

Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a gyengeség

sirása, ez már isteni fájdalom,

a tisztulásé, gyógyulásé, –

és milliók szive dobban össze

velünk egy hitben, míg az Ipoly felől

friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,

azon a tájon éltem első

siheder éveimet, a szomszéd

Kürtös patakban törtem a nádat és

ha jött az árviz, deszkatutaj repült

velem a tulsó part virágos

rétje fölött a hegyek felé: most

ép onnan int a teljesedő remény,

onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és

mint trombitán, lobog a hangja

csontomon és husomon keresztűl.

Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon

rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,

és mireánk, hogy ujra merjük

hinni, csinálni a jobb világot.

(1938)

Örkénytábor felé

Még idegenek voltunk. Kimerűlve

dőltem árnyékba az országuton.

„Mi lesz, tizedes úr?” Mi? Nevek arc

s arcok név nélkül. „Ki tudja!” Alig

bírtam elhinni, hogy nem álmodom;

de csontom égett s valaki a lábát

áztatta az árokban. Kik ezek?

Hova kerültem? Számok? Minden oly

személytelen rajtuk! Kifűztem a

bakkancsomat s felnéztem. Ijedős

arc fordult felém, ez kérdezhetett.

„Maga mi civilben?” „Női szabó,

Párizsba járok, kérem…” „És maga?”

„Cipész.” És már ugrott a harmadik:

„Hofferek vagyok, bútorszállitó,

de röviden csak Pali.” Röhögés.

„Azelőtt pedig, kéremátosan,

Ujpesten voltam: parádéskocsis,

lányos háznál,” s megmondta, hol, „de aztán

rájött az asszony…” Bor került, szalonna,

a kedv javúlt. Javúlt a lábamé is,

ahogy kihúztam: „Ni, hogy párolog

a fülledt bakkancs még a napban is!”

Derék lábtyű, nélküle csupa seb

volnék! „Reggel templomba, délután

kávéházba vittem a…” – Palinak

sikere volt – „a naccságát.” Megint

nevettek a katonák s odagyűltek:

ez a gyereke fényképét mutatta,

az a szekerét-lovát magyarázta,

hogy épp ma viszik… És egyszerre füttyszó:

„Készülődni, magyarok!” Zubbonyok

gombolódtak. „Majd én, önkéntes úr,

de így jó is lesz!” – a suszter sietve

kapcát csavarni tanított. „Vigyázz!”

Aztán ujra megindult a menet,

pihent lábbal… Nóta próbálkozott,

pihés madárka, alighogy repült.

Tehát egy szabó, gondoltam, meg egy

suszter, meg az a… röviden Pali.

A nóta javúlt. Hármat legalább,

legalább ezt a hármat ismerem.

Ezt a hármat. S csakugyan jó a bakkancs!

A nóta zúgott. És ki is az a

fényképes, meg a lovas-szekeres?

Tünődtem rajtuk, s már nem volt olyan

idegen a többi se. Vert a nap,

meneteltünk. Mi lesz, önkéntes úr?

Összeszokunk. Dalolni kezdtem én is

s hangom beleveszett a csapatéba.

(1940)

Kovács szakaszvezető

Volt egy marcona szakaszvezetőnk, a

legjobb torok az altisztek között;

arca, mintha az ördög gyúrta volna,

piros parázs és fekete üszök.

Hogy tudott káromkodni! Nem nekem szólt

a menyország, amit emlegetett,

de elborzadtam!… S mint valami bűnt, úgy

kezdtem szégyelni gyönge szivemet.

Az a marcona szakaszvezető

nemsokára összekerült velem:

együtt bámultuk a tehervonatból

utunkat a nyirségi földeken

s ahogy a zsúfolt marhavagonokból

kicsapott a tüzérek éneke

s mint nyugaton az esti köd, ugy ingott

bennünk a háború kisértete,

nekem egyszerre eszembe jutott az

indulás, Pest, a síró asszonyok

és gyerekek, s a csók, a legutolsó…

A szivem ujra elcsavarodott

s mint szememből a titkos könny, kibuggyant

pár szó a számon: „Nehéz volt az a

tegnapi búcsú…” – és már elpirúlva

s keményen néztem föl. És marcona

szomszédom, a parázs- és üszök-arcú,

hozzám hajolt s a hangja remegett:

„Bizony,” nevetett, „önkéntes úr, én is

úgy elsírtam magam, mint egy gyerek!”

(1940)

A pirosszoknyás Gizi

Dombrád rég elmaradt. Megyünk

és szól valaki: „Ni,

hogy szalad Sanyija után

a pirosszoknyás Gizi!”

Hátrafordúlnak a fejek,

hátrafordúl Sanyi:

ott fut, mezitláb, csakugyan,

a pirosszoknyás Gizi!

Néhányan ismerték. De most

minden szem őt lesi:

út szélén sírva menetel

a pirosszoknyás Gizi.

Tiszakanyárnál pihenő.

Csók. „Sanyikám, Sanyi!”

De aztán is csak jött tovább

a pirosszoknyás Gizi.

Tiz kilométer, tizenöt.

Aki látja, se hiszi:

mégiscsak derék némber ez

a pirosszoknyás Gizi.

Estére Kisvárdán Sanyi

és Kisvárdán Gizi,

s szól a tűzmester: „Szép, ha ily

hűséges valaki,

de jobb volna, ha téged a

nyavalya törne ki:

mit ír a frontról az urad,

te pirosszoknyás Gizi?!”

(1940)

Meleg víz

Megint kultura? Mint cirógató

köpeny borúl rám ez a drága, jó,

meleg zuhany! És ahogy lefolyik,

szinte a bőröm is velefolyik,

külső bőröm, melyből most kibuvok,

a háromhetes, viszkető mocsok.

Fellélegezve nyujtom két karom

rózsád felé, te, szelid hatalom,

szolgálatkész, cső-lakó, tiszta víz:

sok hideg szenny és sok idegen íz

pácában főttem! S te most kicserélsz,

száz kezed van s mind egyszerre becéz,

minden porcikám külön csókolod,

szinte a csontom is mosogatod:

benned az eső és benned a nap

s én húnyt szemmel és némán áldalak,

mint az édes záport a keserű

porból kivedlő, tikkadt, nyári fű.

Békák

Együtt vergődtünk a sötétben

hazafelé, én s Buday

tűzmester. Csúsztak, botladoztak

lábunk vasalt bakkancsai,

s döngtek, cuppogtak, mert a járda

itt kőnek vitt, ott sárba fúlt,

s időnkint sírt a föld alattam

és fel-felsikoltott az út.

Egyszer aztán meg kellett állni,

annyira érthetetlen és

éles volt a hang, olyasféle,

mint egy kisebbfajta lövés.

„Pisztoly?” „Az ám! s telitalálat!”,

nevetett furcsán Buday

és kattant a zseblámpa és lent

elibénk tárult valami:

ujjnyi kis békák hada, mely a

fényben megvadúlt és vakúlt

s rémülten próbált menekűlni

s falnak ugrott és visszahullt,

békával tele az egész út,

öt-hat egy négyzetméteren,

– szörnyű volt lábaink alatt ez

a nyüzsgő halálfélelem.

S bizony ez így volt végesvégig;

lehettünk mi óvatosak:

útunkban volt, és ha ráléptünk,

pukkant a béka s ott maradt.

„Itt nincs segítség, öregem!” „Nincs.”

S mentünk a békaszőnyegen,

mint a vak sors, amely mirajtunk

gázol és egész népeken.

(1940)

Álom egy lőszerraktárban

Néma ládák, zöldek, sárgák, fehérek,

rakéta-, gránát- s egyéb rakaszok,

ha már így összevezényelt az élet,

sőt szundítottam egyet rajtatok:

alkudjunk meg! Alvó fenevadakra

bámúlhat úgy az állatkerti őr,

ahogy én rátok. Az isten haragja

muljék el mindnyájunk feje felől:

nyugodjatok!… S áldottabb pihenésem

sohse legyen, mint volt most ez a dél,

mert azt álmodtam, hogy száz évig éltem

s köztetek békén fészkelt az egér.

(1940)

Dinnye az önkéntesek asztalán

Hogy szívta össze ez a dinnye

ezt a sok cukrot, zamatot

abból a rossz földből? Ahogy

szeled, illatával telítve

máris édes a szoba: szinte

felfrissűl az áporodott

levegő és megsúgja, hogy

mit kap mindjárt az ember ínye.

Hogy szívta össze? Tudja isten.

Ahogy én a verseimet.

Szorítsd csak rá az életet:

szörnyű okos tud lenni minden!

Szűrő kell, s a szenny fínomúl…

Tessék! Parancsolj, hadnagy úr!

(1940)

1940 szeptember 5.-e Kisvárdán

Gyerekhad izgúl, a kapukon virág,

virág a sáros útakon, ez bizony

csak faluvége vagy cigánysor,

de ez is ünnepel, úgy, ahogy tud:

gyerek a lapdát, az öregasszony a

teknőt felejtve százszor előszalad,

zsidó a boltja ablakából

nézi, mi csattog elő, mi zúg el

keletre, délre: messze van a határ,

messzebb az uj föld, ahova a magyar

erő ma ujra visszaömlik

s mind, ami kincs, ami lélek és szó!

Ünneplek én is. Néma agyam-szivem

zeng tőled, Erdély, neved a pőrölye, –

bár két zsák krumplin alkudozva

lopom az életem itt a sárban.

Egyszerre autók, fekete lakk vakít,

oda suhannak! oda! repűlnek, és

ablakuk felirata: SAJTÓ – –

„Vigye be, öregem, a szakácsnak,”

mondom rekedten. Óh! oda! Arcom ég.

Erdély! Végeztem itt is a dolgomat,

s egyetlen író, büntetésűl

még ma se azt tegyem, amit értek?

Milyen buta sors vagy gonosz akarat

ásott el engem? Ki temetett ide?

Szabó Lőrinc nem lélek és szó,

neki a marka, az ökle fontos?

„Hazád akarta,” hallom előre a

mentegetőzést, „sorsod akarta!” és:

„ma ott szükséges minden ember,

ahova rendelik!”… És a költő,

ki most csak hordár, és kupec, és aki

listákat másol nemzete ünnepén,

hazagondol, és egyre jobban

megszereti az egyenruháját.

Búcsú

Jött a parancs: „Lőszert feladni,

s haza, Pestre!”… Öt napon át

mint az őrültek, úgy rakodtak

Kisvárdán szegény katonák,

autók köröztek szakadatlan

a raktár s a vasút között,

az utolsó láda pedig

fehér virágba öltözött.

Azt vállukon, mint egy koporsót,

vitték, a virágos halált,

az állomásra, hol már mind a

harminchat vagon rakva állt,

s betették, trónra, az utolsó

gránátrakomány fölibe;

tizenöt hét minden keservét

temették dalolva vele.

S másnapra nőtt meg csak a nóta,

mikor a testvér félcsapat

szintén szabadult anyagától

s a két öröm egybeszakadt:

„Fiúk, este csajka bor ingyen,

saját guba a ráadás!”

Olyan murit még sohse látott

a nyirbaktai szállodás:

a villanyban is jecet égett,

de amikor, éjfél fele,

megléptem, még lángolva robbant

százötven tüzér éneke:

„Fújja a szél…!” – ablakon-ajtón

tűzvészként dőlt, égig csapott;

azt hittem, szétviszi az egész

lőszerkezelő oszlopot.

(1940)

Vidéki állomáson

Akkora gyerek, mint az én fiam,

mezitláb van, fején katonasapka,

a raktárnál egy teherkocsiból

szenet lapátol öreg kosarakba.

Akkora gyerek, mint az én fiam,

csak annak a fején Bocskay-sapka,

csak az fehér gimnáziumba jár

s vehetett neki új cipőt az apja.

Akkora gyerek, mint az én fiam.

Porzik a szén a kormos kosarakba.

Hazagondolok. A mozdony tolat,

s én csak nézek a rongyos kis magyarra.

Ki ez a gyerek? Szép, lelkes, okos!

Illenék fiamhoz a pesti padba.

Vajon hol szolgál, mint én, és milyen

gyerekre bámul s mit gondol az apja?

(1940)

Gyerekek

Elvonúltak az ágyúk, szekerek,

nincs az udvaron már csak két gyerek;

gomb, hulladékszíj, drót, léc, rongy, kavics,

játékszer nekik még a ganaj is.

Egyszerre csak felnyerít a nagyobb:

és négykézláb áll: „Én most ló vagyok!”

„Én is!” De aztán: „Ezt nem hiszik el!”

Örömüket csüggedés váltja fel.

A kicsi szétnéz, csillan a szeme:

„Mondjuk azt, hogy mi izéltünk ide!”

„Jó!” – S már ügetnek rendületlenűl

négykézláb a bizonyiték körűl.

Tavasz előtt

– 1941 –

Esett, az ég most is borús,

de a madarak hangosak,

pitty-pitty zeng az eresz alatt

és vi-vi és csirip-csarap

s száz más, ugráló, csivogó,

érthetetlen kínai szó,

melyet ma mégis minden ért.

Éjjel a tavasz ideért! –

s most ablakhoz csal… Az elébb

a pocsolyában a veréb

lubickolt, aztán a rigó:

első fürdeje az idén:

lent hagyja lába nyomait

s már ujra fent tollászkodik

a kerítésünk tetején.

Minden hogy hízik és dagad!

Kinyitom az ablakomat

s könnyű mámorral öblit a

langyos levegő: már csupa

fűszer! ez, igen, ez a kezdet!

Légy sütkérezik a falon,

a gyér fű ágaskodva reszket

s úgy issza, issza a napot.

A másik ablakhoz futok:

ott is fény! fény! Ni, mennyi lom

a bokrok alján, rossz fazék,

seprűnyél, téglák… S szinte vad

robbanásként áttör a nap:

kék s fehér úszó szigetek

tolják szét s össze az eget,

lent tűzpiros giliszta von

csíkot a sárga homokon,

feketén tündöklik a vén

fák törzse, aranyfeketén,

s a szürke háttérből, ahol

bozót ködlik, mint zöld gomoly

borzong elő bókolva szűz

galyaival a kerti fűz:

rajtuk már pattogzik a rügy!

Élet, uj élet mindenütt,

csak én gyötrődöm… Istenem,

hogy tengek-lengek, betegen,

hitetlenűl!… Csirip-csarap,

pitty-pitty… Mit mondtok, madarak?

Vi-vi-vi… Ugy-e, jobb, ha nektek

hiszek, a ti hireiteknek?

Itt a tavasz!… Kis madarak,

s titeket, ujjongó szavak,

mindenki jól ért, bárhogy ért…

Imádkozzunk az emberért!

Ima

Tűrhetetlen közel jön, ránk telepszik

a külvilág,

úgy hurcolom, mint fojtó, földrehúzó

ólomruhát,

úgy küzdök vele, úgy verem, cibálom,

mint egy polip

mesének hitt s íme lefejthetetlen

érc-karjait.

Régi rémálmok nem gyötörtek úgy meg,

ahogy ma már

a legjózanabb nappal gyötör, – óh nem,

nem a halál,

nem a túlvilág hozza ránk a végső

poklot, de a

magány hiánya s kint az örök ingás

kábulata.

Mert azt vesztettem, a csöndet, a belső

szabad időt,

azt, hogy órákat eltölthettem egy-egy

virág előtt.

Bűn volt a lélek ráérése? Az lett!

S mégis vigasz,

hogy a sok külső parancs csak a máé;

az örök: az!

Óh, áldott csönd, termékeny álmok, édes,

messzi magány,

térj meg hozzánk a megpróbáltatások

s rémek után,

s jöjjön a biztonság, jöjjön a győztes

remény veled,

hogy nem szenvedtünk hiába, sem én, sem

a többiek!

A földvári vadgesztenyefákhoz

Volnék madár, és kicsi, mint a cinke,

a rigó, vagy az a veréb,

megbolondulnék a roppant örömtől,

hogy az élet mennyire szép.

Őrjöngenek is a kis nyomorultak!

Most mult el szivükből a tél

s máris kitágult ég s föld: zöld lugassá

nőtt köröttük rügy és levél,

s fehér lugassá a bimbó, lugassá

a sok-sok háznagy bóbita,

a tornyos virág, mely körűl az ágon

mind egy-egy külön csodafa.

Hogy kábithat ez a habzó, vad élet!

Csak egy is, ez az óriás,

nyitott kalitka, pedig jobbra-balra

itt pompázik a többi száz

és száz csipkés dóm, földreszállt menyország!

Ezernyi ringó emelet!

Tárt ablakokon csattog ki-be és zeng

bennük a szent önkívület,

millió hangon, nehéz mámorokkal

traktáltan, és dús illatok

szeszével, mézzel, ízes fűszerekkel

s jóféle hernyók s rovarok

csemegéivel s édes szerelemmel…

Csak nézlek, rigók s drága fák,

s röpdöső szemem lassan beleszédül

nagy példátokba, s a világ,

az én világom is feledni kezdi

a hosszabb, emberi telet…

S boldog?… Még nem… Még nem annyira, mint ti,

cinkék s bolond kis verebek!

Közel és messze

Erdő. Arany dél. Csönd. A gerle

néha

kukrúzni próbál. Szinte fő a

béka,

nyakig latyakban. Fény forr. Törpe

bokrok

közt fenyők állnak, zászlósfejü

tornyok.

Távoli harctereken most… Óh, de

fáj ma,

akárhol jár, az ember szive

tája!

Jutna pihenő, szépség, öröm,

élet,

de, mint a fák, messze figyel a

lélek.

Mint féltő őr, oda figyel, a

csöndbe:

elmereng, ha csurran a gyanta

gyöngye,

s ha megloccsan a víz, és ujra

loccsan,

mert toboz hull s a béka tova-

tottyan:

s mosolyogva nézi-hallja a

száz-szín

rét méhraját, és hogy már nyit, a

jázmint,

és az erdőt, mely úgy zsong, mint az

esti

part, mikor halk hab mángorolja,

sepri:

de mosolya félig fájdalom

és gúny

magán, s azon, amit úgy szeret

és ún

s tán szégyell is most… Búghatsz, drága

gerle:

minden Közelnél erősebb a

Messze,

a Messze, ahol katonáink… Óh, de

fáj ma

boldogan is az ember szíve

tája…

Véreink… Óh, csak jó legyen a

sorsuk!

Imádkozzék, ki kihez tud, s ki

hogy tud.

Valami fájt

Hogy nemrég partra dobta

a vihar,

mennyit kinlódott ez a

pici hal!

Puha ringásból érdes

szögletek

közé zuhant, sors és vad

rémület

fogta fogóba, zord kő,

az alá

beszorult, – ott ficánkolt

még soká,

s ott fult meg az esőben

szomjasan;

halott kis szája most is

tátva van.

A száj most már örökre

így marad,

kapuján ki-be hangyák

rajzanak,

boldogan, izgatottan

cipelik

haza a drága préda

részeit,

az istenküldte, édes

uj vagyont –

holnap már csak pikkely lesz

itt, s a csont,

s az üres száj, mely sohse

mondja ki,

hogy hogy fájt neki nemrég

valami.

Nyár

Nézd csak, bolondul karikázva

hogy összecsap az a két sárga

lepke! hogy kezd tündéri táncba!

hogy gyúrja egymást, hogy forog!

Négy szárnyuk százfelé lobog,

pedig egyhelyben kavarog.

Csókolóznak? vagy marakodnak?

Most hirtelen egybefogóznak

s nyílegyenest fölfurakodnak,

föl, föl, föl, ingó, lebegő

tornyot húzva, mely repeső

útjuk nyomában égbe nő,

függőleges rakéta: már a

bükk magasában, már a nyárfa

csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban szikráznak, a

kék őrületben, ahova

csak a szerelem mámora

vagy az se emel… Ott repülnek!

Ott! Hol? Fény! Látod?… Tovatüntek…

Magukkal vitték a szemünket!

A kimondhatatlan

A szived majdnem megszakad,

szólnál, de szavad elakad,

szólnál, de görcs és fájdalom

fuldoklik föl a torkodon,

oly mélyről, mintha lelkedet,

a recsegő idegeket

húzná magával, úgy sajog

szád felé néma sóhajod.

S egyszerre oly gyönge leszel,

hogy szárnyas szédülés ölel,

fogaid közül valami

sírás, valami állati

nyöszörgés kinlódik elő

s azt hiszed: a következő

pillanat mindent, ami él,

elfuj, mint pókhálót a szél.