Reggeltől estig
– Egy repülőutazás emléke –
| Félsz? Hiába. Vissza? Késő! |
| Sorsod indul, rabja vagy. |
| A jel intett: itt a végső, |
| Lesz, ami lesz, álld a vizsgát, |
| csak ennyire tartozik rád, |
|
| Három motor ég fele dördült |
| s amit vert három légcsavar, |
| előbb végigsepert a földön, |
| szárnyára kapott: már repültünk, |
| – árnyékunk fekete kereszt – |
| riadt csirkék voltunk, akikkel |
| anyjuk egyszerre szállni kezd. |
|
| S onnan, az érc-kotló hasából, |
| néztem, hőkölve s izgatottan, |
| hogy hőköl s billen a világ, |
| hogy süllyed és tágul koronggá, |
| hogy ugrunk a semmibe fel, |
|
| rugalmas síneken hogy ugrunk |
| hatszáz, hét-, nyolcszáz méter!… És már |
| mint egy zöld tenger feneke, |
| vonul a föld a mélyben… Egyre |
| feljebb száll kis bolygónk, a gép, |
| tíz tonna száll… úgy mozgok benne, |
| mint gyerek markában a légy. |
|
| Tíz tonna… Tehetek akármit |
| a szálló vasban… S valahogy, |
| mintha érdemem volna benne, |
| egy kicsit büszke is vagyok, |
| büszke, minthogyha én repülnék, |
| pedig csak repülnek velem: |
| minden perc négy-öt kilométer |
|
| Minden perc négy-öt kilométer… |
| Gyűrjük és furjuk a teret, |
| de ha a szem csak fölfelé néz, |
| állni látszik a fergeteg, |
| amely röpít… Semmi se mozdul, |
| folttalan kékség zár körül, |
| ez itt fent már a végtelenség, |
|
| Ez itt fent már a végtelenség, |
| itt áll a mozgás… Odalent, |
| a földön látszik csak, hogy úszunk, |
| a földön, amely csupa rend, |
| csupa okosság a magasból, |
| mértan, számítás, csupa ész… |
| Nézem és tűnődve mosolygok, |
|
| boldogan mosolygok, mert tetszik, |
| mert minden tetszik itt nekem… |
| s lassan lehunyom a szemem: |
| már a felhők fölé kerültünk, |
| fent vagyunk a világ felett, |
| fent, fent, ahol régen csak álmok |
| jártak s mennydörgő istenek. |
|
|
| Azok ott lent a felhők… Az imént |
| még áttört rajtuk egy-egy lyuk s leláttunk |
| a földre. Mint egy akvárium alján, |
| úgy hajladoztak ide-oda az |
| apró növények, fák moszatai, |
| kertek és erdők alacsony mohából, |
| és alattunk zöld volt a levegő, |
| amelyet lentről kéknek látnak és |
| égnek neveznek a mélység lakói. |
| De gyönyörű volt! A hinárban itt-ott |
| négyszögletes kis kagylók sorakoztak |
| az utak mentén, bennük laknak a |
| tengerfenék parányai… De most már |
| eltünt a zöld alvilág… Nagy, fehér |
| jéghegyek úsztak tengerükre, és |
| egész elfödték lassú és törékeny |
| életüket… Óriás jéghegyek, |
| északról jöttek, előbb csak vagy ötven, |
| aztán ezer, huszezer s mind nagyobb, mint |
| egy-egy város odalent… Összecsaptak, |
| összetorlódtak, laza lavinák, |
| egymásba forrtak és fölpuposodtak, |
| meghengergőztek egymás hab-husában |
| s most akármerre nézek lefelé, |
| mindenütt dult gyémántmezőkre látok, |
| gleccserekre, habzó sivatagokra, |
| hóhegyláncokra, melyeket fehéren |
| borít a fehér erdők s ligetek |
| megőszült lombrengetege… Fehéren |
| villog a táj, villog a sárga napban |
| a lebegő, végtelen sarkvidék, |
| és fölötte, a kék, az igazi |
| kék ég alatt mi szállunk… Óriássá |
| volna jó most változni, és kilépni |
| a gépből, ki a puha kékkel árnyalt, |
| dagadó, tükrös, szétrongyolt s tömött |
| köd-domborulatokra, óriás |
| sítalpakon lerohanni a ringó |
| völgyekbe és sikokra… Óriások |
| birodalma ez, légi óriások |
| álmodták, építették, vastagon |
| tetőzték vele a zöld alvilágot, |
| a vizi törpék országát… A felső |
| égben szállunk most, s alattunk, egész |
| közel, a szikrázó görgetegek |
| hátán és szakadékain bizony |
| nyaktörően bukdácsol föl s alá |
| rohanó árnyunk, a kereszt… Dörögve |
| szállunk e göndör mennyország felett, |
| már egy órája szállunk… S most, ni, most |
| kilyukadt, végre megint kilyukadt |
| a fehérség, lék nyilt a földre, egyre |
| több lék… A nap itt-ott betűz az alsó, |
| zöld félhomályba… Meg-megvillan a |
| jégtáblás tenger feneke… Az ingó |
| gőzök és párák szakadoznak… Úszó |
| fehér szigetek közt úszunk… A kék és |
| zöld tájat már alig tarkázza egy-egy |
| magányos jéghegy… Fent a nap s alattunk |
| megint a zöld akvárium ragyog: |
| az áttetsző hinár, a gyönyörű |
| liliputi erdők és csigaházak, |
| az emberek világa, ezerötszáz |
| méternyi mélyben… Az embereké, |
| a parányi férgeké, akiket |
| a magasból már majdnem elfeledtünk. |
|
| Száll a gép és szól a Kisértő: |
| – A halál versenyt száll vele! |
| És sandán folytatja: – Különben, |
| nem is volna oly rossz! ugy-e? |
| Oly gyors, oly visszavonhatatlan, |
| oly könnyű volna!… – Gúnyosan |
| biztat s vígasztal, s épp azért nem |
| ijeszt meg, mert igaza van. |
|
| Igaza van, sokszor kivántam |
| s most talán itt a gyors halál. |
| A szárnyra nézek: leszakadhat; |
| a propellerre: tán megáll… |
| – Még tíz-húsz évnyi földi kínért |
| egy perc! vagy annyi se!… – |
| Öt-hatszáz emelet magasból |
|
| Öt-hatszáz emeletnyi égből |
| nézem, a föld hogy elmarad. |
| …S látom, hogy felrobbant a gép és |
| – Az istenségit!… – S különös, hogy |
| csak az agy tudja a veszélyt, |
|
| Az agy csak tudja, hogy lehet baj. |
| – Nem lesz! – dörög választ a gép. |
| – Nem lesz, – sugja a test, de ujra |
| kisért a lelki gyöngeség: |
| – Tán jobb is volna… végleg… oly gyors… – |
| mélységbe, s minden porcikámban |
| érzem, hogy mily fölösleges |
|
| töprengeni, vizsgálni ezt-azt: |
| gyáva és hős itt egyremegy, |
| a döntésbe, melyhez közünk nincs, |
| s ez a jó: az, hogy nincs segítség: |
| biztonság a biztos veszélyben, |
| megváltó megkönnyebbülés: |
|
| Mindig mondtam, hogy él a vas, |
| mindig mondtam, hogy minden él: |
| valaki visz most, az anyag |
| vagy valamely más nagy Vezér! |
| Óh boldog kiszolgáltatottság! |
| „Sorsod elindult, rabja vagy.” |
| Sohse tudtam ily tisztán hinni, |
| sohse voltam még ily szabad. |
|
|
| Ilyen bőgést! – Két óra óta |
|
| forog a részeg légcsavar. |
|
| Itt vannak… Kijöttem, előre, |
| mennydörög egy-egy jobbra-balra, |
|
| a harmadik, melyet nem látni… |
| Bőgnek és dolgoznak veszett |
| gyönyörűséggel, s én szeretném |
|
| mint derék lovait a gazda… |
| – Ha már rátok bíztam magam, |
|
| hát vigyetek, jó motorok, |
| vigyetek országok felett, |
| vigyétek tíz tonnánkat oly |
| könnyen, mint szél a levelet, |
|
| vigyetek, szárnyas bivalyok, |
| vigyetek akárhova… Ez már |
| német föld… Vigyetek tovább, |
|
| föl, magasra, még magasabbra, |
| uj s uj tájakra, vigyetek, |
| csavarogjuk be egy kicsit |
|
| s bőgjétek szét örömömet, |
| azt, hogy jó, hogy jó, hogy milyen jó |
|
|
| Egy ugrás: Bécs… Utána Salzburg… |
| Münchenbe vitt a harmadik… |
| S már megint száll az óriás gép |
| s meg se fog állni Zürichig; |
| jobbra-balra a két ezüst szárny, |
| megint bőg a három motor… |
| Már összeszoktunk s jó barát a |
| vihar, mely fölkap és sodor. |
|
| Ráérek bámészkodni, hosszan… |
| Egy perc: a Starenbergi tó, |
| még egy: Ammer-see… Hogy szerettem |
| volna itt járni!… Szétcsapó |
| térképe messzefut a tájnak: |
| ott a Wetterstein teteje, |
| jobbra távcsőn a Duna csillog, |
|
| Micsoda kép, mily gazdag és nagy! |
| Mennyi szép! s mind hogy elmarad! |
| Országok díszletei jönnek |
| s tünnek el néhány perc alatt; |
| mint ha a mozi söpri őket, |
| fut a sok kép, egyszerre száz… |
| Kincseket halmoz s szór az út, e |
|
| Kincsek, szemem kincsei, tájak, |
| hogy tartsalak meg titeket? |
| Haszontalan szépség, talán ma |
| sem bűn tisztelni a neved: |
| meg akarlak őrizni! S az fáj, |
| hogy a rétből elvész a fű |
| s hogy ily tömegben a magasból |
| csak árnyék minden gyönyörű. |
|
| Csak árny, mondom, mindez csak árnykép, |
| csak kisértet… S az elhagyott |
| tájak kincséért máris ujra |
| épp annyi kárpótlást kapok: |
| a Bodeni tó ránctalan zöld |
| tükre ragyog a gép alatt. |
| – Nézzétek: látni, hogy ütik fel |
| orruk a vízből a halak! – |
|
| Csakugyan, mily jól látni! Nyíló |
| gyűrűkben pattogzik a víz… |
| Kétoldalt megvillan a Rajna – |
| s városok, tán tizenöt is, |
| egyszerre mind! Konstanz! s a többi! |
| S elnevetem magam: – A Maggi! |
| Most szállunk el a gyár felett… – |
|
| És nézek hátra: hol a sok szép? |
| S előre: igen, ott, elől! |
| Az imént még… s már veszve? vége? |
| Ami messze volt… ott a Cél! |
| Ott a Cél! Ott!… s mire kimondom, |
| már itt… túlközel! túlhamar! |
| Bolond varázsló bolond álma |
|
| S már szállunk, szállunk lefelé |
| üveghegyén, melyre fölvittek |
| Már lent vagyunk, futunk, megállunk, |
| már föld van a talpam alatt… |
| Ember vagyok… Mégis úgy érzem, |
| hogy levágták a szárnyamat. |
|
|
| Elém gördülhetsz, szent Erő, |
| vele együtt kell most bukni. |
|
| Röpíthetsz, ragyogó szárny, – |
| föld fele hajlik már a nap |
|
|
| Vissza!… Az út most lopja sorra vissza, |
| a póklábú városokat, a megnőtt |
| aranyát, felhők csodáit, a mélység |
| fájjon a búcsú, megsiratva szebb lesz |
|
| Állj meg, vak motor, fagyj meg, robbanó tűz: |
| s ahogy a sok fogy, úgy ér egyre többet |
| Kiáltanék: – Őrült gép, ne rohanj így! – |
| csak néma kín… S nem kell már az sem, ami |
|
| Az se kell… Csak túllenni az egészen, |
| – Ébredj, bolond! – szidom magam, az álom |
| Túlsokat láttam, túlsokat veszítek: |
| – Ébredj, bolond!… – Zökkenünk és megállunk |
|
|
| Mindennap megdördül a három |
| motor az erkélyem felett, |
| a gép itt megy s jön reggel-este, |
| Most is jön, nézem s szinte most is |
| fent látom rajta magamat… |
| Ugy bámulok föl rá s az égre, |
|
| De csak egy perc, hogy gondolatban |
| Őt is befogták, mondom aztán, |
| csak épp nagyobb a ketrece: |
| négy ország közt, ahogy egy inga |
| Most ért fölém: – Hiába, rab vagy, |
| barátom, nagy vándormadár, |
|
| rab vagy, mint én, – gondolom, és mig |
| Mátyásföld felé mennydörög, |
| fáradt szemem előtt a mélység |
| a sírt, hová minden hus és vas |
| egyszer visszatemetkezik. |
|
| – Te is csak vágy vagy, szárnyrakelt érc! – |
| Szeretnék valakit, nagyobbat, |
| győzteset… Egyre nehezebb |
| a pillám… Valakit… S megindul |
| velem a terrasz, szédülök… |
| Már repülünk… Ez nem az erkély, |
| nem az visz!… Csillagok között |
|
| szállok, igen: érzem, a zengő |
| űrben hogy rovunk körre kört, |
| akire nem gondoltam, ő visz: |
| a nagy repülőgép! a Föld! |
| Ő visz, az élő, óriás, az |
| isteni Föld!… S egyszerre mint |
| bilincs csukódik szárnyainkra |
| a kör, melyben utunk kering: |
|
| és látom: ő is rab, a Föld is, |
| a Föld is csak egy vágy… Az űr |
| és az idő suhog köröttünk |
| tengerként s győzhetetlenül: |
| szemeivel, hogy a halálon |
|
| Azt súgja, hogy nincsen menekvés, |
| hogy minden út hozzá vezet |
| s a döntésbe, melyhez közünk nincs, |
| hogy sokszoros rabok vagyunk mind |
| és a legnagyobb rab a vágy… |
| És lassan visszaindulunk és |
|
| a kertbe… Ez már csak a terrasz, |
| az visz… nem, már nem is inog… |
| Fölnézek: – Hol a repülőgép? – |
| röpdösnek körül… Ott van, ott száll, |
| légy, ott, az égre fölragasztva!… |
| Most eltünt… eltűnünk mi is, |
|
| mind eltűnünk, egész sötét van… |
| Amig vágyik, mindenki rab. |
| Isten veled, szárnyrakelt lélek, |
| nyugodj meg, szárnyrakelt anyag! |
| Reggeltől estig menekültünk |
| Eh, rágj meg rozsdás-férges száddal, |
| rágj már szét, örök éjszaka! |
|
|
|
|