Megnyugvás

Beteg voltam, öt napon át feküdtem s mert semmi okosabbat nem tehettem, néztem, Idő, hogy dolgozol köröttem. Öt éj, öt nap folyton figyeltelek, de elbujtál, s csak mint kísértetet éreztelek a műveid megett. Csak a munkád éreztem szakadatlan, azt, hogy ha ébren voltam, ha aludtam, kevesebb lettem minden pillanatban, s tudtam, lejárok, mint egy szerkezet, mert folyton lopja belőlem kezed a perceket s a másodperceket. És töprengtem rajtad, te Érthetetlen, s hasonlatok seregét épitettem, hogy rabul ejtselek a ketrecükben. S megfogta tested a szó és a kép, de csak úgy, mint az üres árnyakét, velük változtál ezerfélekép és minden voltál: voltál bölcs, buta, tér, forma, függvény, isten, fizika, de mindig valami automata, az élet gépe, megállíthatatlan, s mégis a halál minden mozdulatban, dobogó szívekben és csillagokban. És elrémültem: – Te irtóztató, nincs szörny, nincs hóhér, hozzád fogható, te mindenütt mindig jelenvaló, te kezdtél el s te hozod meg a véget, teremtőm vagy és te vagy az itélet bűnömre, a Te bűnödre, hogy élek! – Elhallgattam… S életem orvosa csak járt tovább, életem gyilkosa, csak járt, csak járt az ős automata: csak multál, Idő… S lassan rendbejöttem s most gyógyultan és mégis betegebben gondolok rád, percenkint öregebben: Halál, mintha nem volnál, úgy teszek, megnyugszom benned s elfelejtelek. (Okosabbat aligha tehetek.)