Betegágyon

Mintha kilyukadt volna, úgy fáj a hátam s mellem közepe, gyilokként áll bennem a szúrás, a képzelt dárda vasnyele: érzem kemény és hideg ércét és valahányszor köhögök, a nagy, nehéz rúd szinte reng a lapockám s bordáim között. Komisz egy kín! Hiába mondom, hogy csak meghültem egy kicsit, a test, a fájó, nyomorult test lehúz, magához nyomorít: le kell feküdnöm… Fekszem is már, vetkezem… Jólesik az ágy… Ha ez ízelítő a sírból, nem szidom többé a halált. És most, minthogyha tíz-húsz évet öregednék egyszerre, vagy minthogyha már a túlvilágról figyelném földi kínomat, idegenűl és csodálkozva nézek végig a testemen s kezdem hinni, hogy nemcsak ez volt, nemcsak ez lesz az életem: eszembe jut, hogy három éve épily idegen és nyugodt lélekkel néztem rossz fogamra, melyet az orvos kihuzott, a rossz fogra, mellyel egy voltam véresen és keservesen, és amelyről már kiderült, hogy mégsem volt azonos velem.