Egy téli bodzabokorhoz

Levetkeztél, szegény bokor! Egy hosszú-hosszú éven át láttam, hogy szövöd, alakítod zöldleveles selyemruhád, sokszor láttam, hogy piperézted, hogy szagosítottad magad és tündér titkokat sejtettem százrétű rokolyád alatt. Láttalak, de csak elmenőben, néztelek, de csak percekig, néha úgy éreztem, hogy ígérsz, mesélni akarsz valamit, de munka várt, sietni kellett s a nyár s az ősz is sietett… Most meztelen vagy és öreg vagy és minden titkod elveszett. Csontváz vagy! drót-váz! égnek álló pipaszár lábak! s mennyi göb! Úgy ül benned a veréb, mint egy kalitka rácsai mögött. Fázó vendég: ahogy beröppen, lever rólad egy kis havat s riadtan lesi, mit csinálunk a szürke, téli ég alatt. Mit csinálunk? Állunk a ködben s bámuljuk egymást szótlanul. Emlékező szemünk beszélget, és ahogy nézlek, felvonul, újra felvonul tavasz és nyár: az elmenekült kis driád, a zöldhajú és sziromtestű tündér, kinéz lombodon át, s tányérnyi fehér virágfürtök aggatnak tele, bóditó fűszerekkel üzensz az égnek s fuvolás cinke és rigó surran és fészkel ágaid közt, aztán tányérnyi fekete ernyők, ért bogyók sokasága húz a sárguló földre le, mert közben aranyszőke lángba öltöztet a korai ősz s te részegen kigyúlsz, bolondúlsz, hogy valamit még megelőzz, hogy valamit… Szárny rebben, ág zörg… Csontváz-bokor, de szörnyü vagy! Egész évben szólni akartál s most megmutattad magadat. Nem magadról, rólam meséltél, zörgő, fekete intelem! Váz vagyok én is, vetkező váz, az életemet vetkezem, nyaramat, mely a multat nézi és nem ismeri meg magát: a megvénült év erdejében a nap kihúnyó parazsát.