A nyárvégi naphoz

Ne menj le, szép nap! Igazi nagy nyarunk úgyis csak emlék, és ha kihúnysz, a gyors   esték már rögtön őt idézik,   az öregen születő, irígy őszt. Ne menj le! Ami hátra van, oly kevés a boldogság, hogy már neki fájdalom   nélkül örülni sem tudunk és   mégis ez, az a kevés a kincsünk. Ezt, ezt szeretném menteni, nyujtani, a fény utolsó csókjait és velük   az ifjuságot, melynek eddig   sohase hittem az elmulását. Búcsúzni kell, de adj nekem, égi láng, adj hosszu búcsút, hogy ne legyen nehéz,   ne legyen túlnehéz viselni,   ami jön, a hideg éjszakát! Óh, szoktass a rosszhoz, sors! A tied vagyok, halálos alkony, de ha soká ragyogsz   s minden hús útját járva lassan   megkötöm én is a csöndes alkut: könnyebb lesz menni és beivott tüzed egy darabig még sírom is átsüti,   ahogy az anyám teste fűtött,   még mielőtt a világra jöttem.