Egy raguzai leánderhez

Így, telten s dúsan, ahogy még soha egy testvéred se láttam, büszke fa,   így már tetszel! A derekad mint a bükké, roskadva ringatod habzó virágaidat s illatod   szinte a tüdőmbe tapad. Így már tetszel, most már tudom, ki vagy! Eddig legfeljebb csak sajnáltalak,   leánder, – satnyán, betegen tengődsz mifelénk… Dézsába rakott zöld gyász, tegnap még sívár udvarok   sívár dísze voltál nekem, ma meg nem győzök betelni veled és símogatlak és lelkendezek,   mintha testvér vagy legalább ember volnál!… Be szép vagy, be erős, egészséges!… Magam is szinte hős   leszek a te példádon át s szólok, némán (magamat biztatom): – Persze Dél tűz rád, forrón s gazdagon,   nem a fukar északi nap!… – és hangosan: – Ugye, szép a világ s csak meghamisít a szomoruság   a mi hideg egünk alatt? Ugye, hogy itt vagy, itt, a helyeden, itt vagy igazi?!… – Egész életem   izgatott szivemben dobog… Nézlek, szép fa, megváltott gyötrelem, s eltünődöm, hogy mit adtál nekem:   reményt vagy magyarázatot?