A fákhoz, a költőkhöz

Hosszú tél, munka, gond, betegség úgy meglopta ezt a tavaszt, hogy most elálmélkodva nézem a hirtelen megjött vigaszt: Te vagy, május? Csakugyan itt vagy? Hogy lettél kész ilyen hamar? Néhány nap alatt mennyi szépség! A vén föld milyen fiatal! Mintha meggazdagodtam volna, úgy nézem a sok gyors csodát: orgona, hárs, alma, cseresznye, egyszerre nyitnak mind a fák; terraszomnál egy óriáslány ágaskodik a napba fel, egy fiatal jegenye, – játszom örvénylő leveleivel. Játszom fénylő, gyönge hajával, érzem élete friss husát, a zöld vér, amely benne lüktet, szinte a szivembe fut át; aztán lemegyek és megállok egy bokor előtt, fa alatt, és lombok és szirmok hüsébe temetem égő arcomat. De szépek vagytok, fák, virágok! Még ti is, egyszerű gyomok! Költők vagytok ti szavak nélkül és bátrabbak, mint én vagyok, csodát tesztek minden tavasszal, illatozva és gazdagon: a feltámadás versei nyílnak ujjongó ágaitokon. Fák, költők, emeljétek égbe a sarat, a fekete éjt, szűrjétek virággá, gyümölccsé a földi szennyet és ganéjt, pompázzatok, májusi fák, hős testvéreim, s biztassatok, hogy bármilyen hosszú a tél, a tavasz mégiscsak fölragyog. S amikor már nem fogok élni, és mocsokká rágott a föld, ti, néma varázslók, megváltók, emeljetek ki drága zöld véretekkel, emeljetek föl a sár fölé és írjatok poromból szebb verset az égbe, mint amilyet ma én tudok.