Tél

Íme, csak pénz kell, egy kis nyugalom s már jó a séta a hegyoldalon, frissebben mozgok, a fagy engedett, nem szorítja ökölbe testemet a kimerült és görcsös akarat. Könnyű vagyok és biztos és szabad. Csak egy kis pénz, s már mozdul a gyanú, hogy nem voltam én mindig szomorú és a remény, hogy nem mindig leszek. – Mennyit rágalmaztam az életet, – gondolom, – pedig szép is… Csakugyan… Vagy most csapom be igazán magam? – Kerekre nyitom a szemeimet s úgy nézek körül, mint egy kisgyerek, szinte peng az üvegkemény világ, de rajtam egy meleg hang csendül át, hogy jég s kő pattan, törik az acél s nem a szabadság ereje a tél. – Nem ez az erő, – mondom, és nagyot roppan talpam alatt egy befagyott kis tó, hártyás, útszéli pocsolya… – Mindegy, – kiáltom, – jön a tavasza: a lábanincs jég holnap járni fog, a szárnyanincs víz holnap szállni fog! – Óh élő víz, puha és bölcs erő, te mindig mozgó, mindig pihenő, édes egyensúly, lengő nyugalom, a te példád vezessen utamon, hadd legyek könnyű s erős, mint te vagy, hadd legyek, mint te, biztos és szabad! Mindig! Mint ma!… – S eszembe jut a pénz: – Az teszi, – mondom, – a pénz az egész! A pénz!… – S egy hang gúnyosan fölnevet: – Megint rágalmazod az életet? – Nem, nem!… Vagy mégis?… Bennem a hiba… Szörny tél, elmúlsz-e rólam valaha?!