Téli fák

Hegynek vitt az erdei út. Megálltam. Vacogtak a fák, jobbra-balra messze kinyílt szemeim előtt a világ: a táj, mint vén agy vértelen eszméi, úgy levetkezett és nem maradt belőle, csak a csontváztiszta szerkezet. Tél volt és csönd, még semmi hó, az esti köd gyült és oszolt. Az elmúlt nyárnak a halott jelen csak kísértete volt s az élt, a múlt, mikor arany sípot fujtak itt a rigók, a zöld nyár, melynek hült helyén most füstként szürkült a bozót. Kísértet voltam én is a felboncolt és kipreparált erdőben: szinte csontomig éreztem a csupasz halált. – Fa vagyok én is, ágbogas csontváz! – és éreztem a gúzst s hogy az idő hogy marja le rólam is a lombot, a húst. Soká és mozdulatlanúl álltam ott a dermedező csöndben… És lepattant egy ág és megmoccant a temető. Fölnéztem: – No, menjünk… – De most rám fogta ezer fekete vasvilláját és körülállt a halott vázak erdeje. – Nono! – ráztam fel magamat és megindultam és mire elértem az első házakat, átjárt az élet melege, de tovább is, egész uton láttam még, hogy a ködön át hogy döfködtek felém fekete szarvaikkal a téli fák.