|
– A Nemzeti Színház százéves jubileumára –
| Vártalak, ünnep! Megláttál, üzentél |
| s tüzes vasként égettek szavaid: |
| – Mindenről szóltál, költő, végre már a |
| hazádról is mondhatnál valamit! – |
| Üzentél s nem tudod, hogy megkinoztál, |
| hogy pörlekedtem magammal s veled. |
| Most itt vagy és: – Beszélj, fiam! – a választ |
| sürgetve néz rám óriás szemed. |
|
| Beszéljek? Mit? Mit mondjak léha pompa |
| helyett ünnepit s mégis igazat? |
| Azt, ami vagyok! Még érzem a sok kínt, |
| amivel egykor megtagadtalak, |
| de az utat is, mely – barátaimmal – |
| visszavitt hozzád, hogy a ma mögött |
| minden viszályban, minden kicsiségben |
| meglássuk azt, ami nagy és örök. |
|
| Kérdeztél és szóra bírtad a némát, |
| kérdeztél, hazám, s én jó hírt hozok, |
| azt, hogy féltünk és védünk, Magyarország, |
| azt, hogy szeretnek a fiatalok, |
| hogy mindegyikünk egy-egy porcikád lett |
| és ha fájunk, magunknak és neked, |
| most már bent fájunk, bent és irthatatlan, |
| mint élő testben az élő ideg. |
|
| Tieid vagyunk és te a miénk vagy, |
| s most, az idő s a szellem ünnepén |
| értheti meg talán legjobban egymást |
| a régi hitvallás s az új remény: |
| a száz évnek, melyre ma visszanézünk |
| s amely oly nagy volt s mégis oly rövid, |
| az ember volt a teste és az őre, |
| a nép, mely itt köröttünk küszködik. |
|
| Óh, másik hazánk, Földöntúli Ország, |
| a múlandó lét benned tartamot kap |
| és szellemmé és öröklétbe nő; |
| de neked is föld kell! s földed: az ember! |
| a sok ember! a nép! a hús! a vér! |
| a szent állat, mely az alacsony földet |
| túrja s a magas istenekig ér! |
|
| A szent, nyomorult, elesett magyar nép, |
| a magyar időt csak az őrzi meg! |
| Őket kell látnunk, a távollevőket, |
| a szépből s jóból kintrekedteket, |
| a milliókat – bár sohase jutnak |
| e csarnokokba: nélkülük ez a |
| mai ünnep s az örök Magyarország |
| csak egy ábránd hűlő káprázata! |
|
| Urak és hősök, a ti véretek |
| kevés megtartani a nemzetet, |
| de a költő nem gyászt s nem új világot, |
| nem villámokat kér ma tőletek, |
| szivet kérek millióink szivének, |
| kérem lelketek néma esküjét: |
| tudjátok, mire! – A perc rám emelte |
| s én rátok fordítom a sors szemét: |
|
| Nézz reánk, népem óriás szeme, |
| ne hagyj nyugodni, lelkiismeret, |
| vizsgáld, mit teszünk, vezess, adj erőt, hogy |
| képviseljük az egész nemzetet! – |
| S most zendülj, ünnep, játék, eszme és szó |
| ünnepe, lobogj határokon át, |
| nőjj össze munkás hétköznapjainkkal: |
| köszöntünk, Szinház, szép tündérvilág! |
|
| Nemzet Színháza, lelke, hallgatózz, föl, |
| a magasba, s le, a gyökerekig, |
| s mondd ki hangosan, vetítsd és dobogd szét, |
| amit e nép akar és álmodik; |
| az időben élsz: élj, amíg a nemzet, |
| s mutasd, mik voltunk, vagyunk s mik leszünk, |
| az örök népet, melynek áramában |
| mi csak mint egy-egy hullám lüktetünk. |
|
|