Eszmék

Eszmék, szép ringyók, cserben hagytatok? Arcátlan rójátok a piacot, mindenki háza már a tietek, vad szájakon kopik a nevetek, nem találtok vissza az ég felé, mindenkié vagytok és senkié. Ti vagytok ezek? Ti, mennyei nők? Szerelmetekkel olyan szeretők dicsekszenek, akiket valaha nem vonzott semmi szentség mámora, szeretők, rútak, szennyesek, gazok, akiktől tegnap még irtóztatok. Ti vagytok ezek? Igazság, te vagy? Utcán árulod tündér titkodat? Olyan kapós lettél egyszerre, hogy már száz tanyád van, ezer otthonod, egyszerre százé lehetsz, ezreké? Mindenkié lettél? vagy senkié? Szóljatok, lányok, mi van veletek? Mi történt velem? Milyen bűvölet játszik itt és hazudik? A mocsok csak rágalmazza tisztaságotok? Vagy örülnöm kéne és tévedek és angyalok lettek az emberek? Bár tévednék!… De már-már azt hiszem, ember nem volt oly kaján sohasem, amilyenek ti vagytok s voltatok, eszmék, ringyók, akik becsaptatok, – becsaptok mindenkit az ég alatt, be igazakat és hamisakat: nem is léteztek, ködök s fényjelek, csak szemünk lát az égre titeket, s míg itt fáj, forr s álmodik a világ, ti mulattok rajtunk, szép Ideák, szép csillagok, agyunk gyártmánya, ti, gaz csillagok, vakság tündérei!