Barátaimhoz

Álmatlanul forgolódtam az ágyon. Éjfélig itt volt három-négy barátom, tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek, szidtuk a pénzt és mentettük a népet s elmentek és kihűlt a láng heve. – Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se! – Nem hát, – morogtam. S teltek lassu órák. – Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a mult s az ország! Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tünődtem: – Mi jogod?!… Aludj! Oly elérhetetlen a nép és oly nagy, mint az ezredév… Mentsd inkább a magad kis életét! – Csend volt. Csak agyam vergődött: – Öregszem… Mi lesz?… 1900-ban születtem… Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem a 2000-et, ahogy egykor reméltem! Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek, elképzeltem, hogy százéves leszek s ekkor hirtelen megláttam a törvényt: – Egész hazámmal csak tízannyi történt, csak tízszer annyi, mint amennyi vélem… Ezerből száz: az én rokoni részem! – kiáltottam és árva testemen átgyult, átcsapott a történelem és ami messze volt és idegenség, most mind körém gyült s lett egyszerre szomszéd, apa, déd, ük és testvér és barát lett, tíz magyar század egy közel család lett és mint ismerős állt előttem ő, a Honfoglaló, a Telepitő… Felültem… Bennem dobogott az ország s én fiatalnak éreztem a sorsát, reménykedőnek, lángnak, magaménak… S körülnéztem, kerestem a fiúkat s mint erős érc, zengett bennem a hit: hogy csinálunk mi itt még valamit!