Egy kripta lakójához

I. Végzi beszédeit a gyász, dördül a sortűz, oszlanak barátaid… s a föld alatt számodra most valami más kezdődik, lassú és szelíd muzsika, mint a fű növése: a halál millió zenésze játszik húsodban, évekig s ahogy tud: zsongó lakomát csap, rág, habzsol, szürcsöl, moszatol, csöndben, puhán, ahogy a moly súlynélküli szárnyai szállnak, – aztán halkúl a szörcsögés, éhenhal a jóllakott féreg s kőlapjaid közt nincs már élet, legfeljebb a néma penész.   II. De ez még, ez még nem elég. Csontváz, még nem vagy elég fáradt! Még érzed, hogy lassan beárad, még érzed a Föld erejét, még ellenállsz, és büszke vázad érintetlen épülete még nem feküdt pihenni le… De lassan lazulnak a szálak, elszakad a kis kötelék, mely állkapcsodat fogta össze és a nagy darab csont zörögve keresi végső nyughelyét: fölveri a fekete csöndet, s bár egy pillanat az egész, belőled következik, és hogy voltál, arra emlékeztet.   III. Most nyugalom jön… S negyven év mulva bordáid beszakadnak… Már századok békéje altat és ez még mindig nem a vég, mert egyre ritkábban, de mégis jelt ad néha egy-egy zörej… Ötszáz év némán mállik el, némán az első ezredév is s a második… S egyszerre csak megmozdulsz: csontjaid, melyeknek belső kohéziója enged, zizzenve porrá omlanak: Halott, most haltál meg egészen! Most érted el a végtelent, s csak most kezdődik az a csend, amit vártál a temetésen!