Halott hugom könyvei

Négy, öt és tíz és húsz éve lehet,
hugomnak adtalak benneteket
s most visszakaplak, visszakaptalak,
könyvek… Itt vagytok, vén deszkák alatt,
cukorládákban, ahogy délután
meghozott a vonat meg az anyám.
Itt vagytok, könyvek, egy szegény diák
s egy halott kincse, sok drága barát;
szépség s okosság minden lapotok,
válasz vagy még több, termékeny titok,
de nem ütöm fel födeleteket,
többet olvasok így belőletek.
Mint koporsóban, úgy feküsztök itt
s őriztek egy emberből valamit,
lelke útjait, melyek… És ahogy
életre és halálra gondolok,
sorvadó évei ravatalán
felül és rámnéz egy beteg leány.
Én könyvet adok neki… És az ágy
körött lassan kiépül egy világ,
s telnek a lázas évek és napok
s akitől minden megtagadtatott,
mégiscsak kap valamit: ragyogó
sorsokat vetít elébe a szó.
A csodatevő szó bűvészete
játszik velem is, megzendül bele
az élő mult… De hirtelen megint
felnéz a lány a könyvből, rám tekint
s látom: olyan volt, oly anyagtalan,
mint most, mikor már csak emléke van.
És mosolyog és újra int a kép
s mutatja a két ládát: életét…
Ez volt az egész?… Mily nagy a világ,
pénz, egészség, hegyek és Adriák,
és szerelem!… S megborzong a való:
Mi jutott neki? Csak két láda szó.
Mi jutott? – kérdem. Csak üres varázs!
Csók helyett: vers, a tenger: leirás,
Németország: egy wörterbuch!… Bizony
silány kárpótlást kaptál, kis hugom…
S hogy örültél még ennek is, szegény!
Ahogy örültél, úgy szégyellem én.
Úgy szégyellem ma én… De mit tehet
szegény a szegényért?! Végigremeg
szivemen a sok régi fájdalom
s gyűlölet lesz, mire elgondolom:
szégyen s gyűlölet a szegényekért
s káromkodás az egész életért.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]