Halott hugom könyvei

Négy, öt és tíz és húsz éve lehet, hugomnak adtalak benneteket s most visszakaplak, visszakaptalak, könyvek… Itt vagytok, vén deszkák alatt, cukorládákban, ahogy délután meghozott a vonat meg az anyám. Itt vagytok, könyvek, egy szegény diák s egy halott kincse, sok drága barát; szépség s okosság minden lapotok, válasz vagy még több, termékeny titok, de nem ütöm fel födeleteket, többet olvasok így belőletek. Mint koporsóban, úgy feküsztök itt s őriztek egy emberből valamit, lelke útjait, melyek… És ahogy életre és halálra gondolok, sorvadó évei ravatalán felül és rámnéz egy beteg leány. Én könyvet adok neki… És az ágy körött lassan kiépül egy világ, s telnek a lázas évek és napok s akitől minden megtagadtatott, mégiscsak kap valamit: ragyogó sorsokat vetít elébe a szó. A csodatevő szó bűvészete játszik velem is, megzendül bele az élő mult… De hirtelen megint felnéz a lány a könyvből, rám tekint s látom: olyan volt, oly anyagtalan, mint most, mikor már csak emléke van. És mosolyog és újra int a kép s mutatja a két ládát: életét… Ez volt az egész?… Mily nagy a világ, pénz, egészség, hegyek és Adriák, és szerelem!… S megborzong a való: Mi jutott neki? Csak két láda szó. Mi jutott? – kérdem. Csak üres varázs! Csók helyett: vers, a tenger: leirás, Németország: egy wörterbuch!… Bizony silány kárpótlást kaptál, kis hugom… S hogy örültél még ennek is, szegény! Ahogy örültél, úgy szégyellem én. Úgy szégyellem ma én… De mit tehet szegény a szegényért?! Végigremeg szivemen a sok régi fájdalom s gyűlölet lesz, mire elgondolom: szégyen s gyűlölet a szegényekért s káromkodás az egész életért.