A hitetlen büntetése

De szeretném, ha volna isten, ha volna, s ugy volna, ahogy a fák vannak, s ha itt közöttünk röpködnének az angyalok, ha volna tündér, peri, szellem, s ha más nem, hát kisértetek, csakhogy túlmenthessük a síron ezt a nyomorult életet. Még az ördögnek is örülnék, és annak is, ha legalább örök bűnösként vándorolnék akármilyen poklokon át, mert rettenetes, hogy az ember útja oly silány s oly rövid a földi portól a veszendő húson át vissza a porig. Valamikor felháborított a hazugság, valamikor nevettem és azt magyaráztam, hogy csak a féreg van s a por, valamikor hit volt csatázni a hit ábrándképeivel… Győztem, s most a győztes igazság kietlensége rémit el! Nem szeretek már ember lenni: van különb, amit képzelek. De hit nélkül csak megaláz és megszégyenít a képzelet, s az én életem oly szegény már, olyan csupasz és elhagyott, hogy szinte folyton a halálban ülök, s a férgek s a mocsok mélységéből fölfele vágyva meséket s látomásokat rajzolok az egekre, – és csak büntetem vele magamat: lelkek loboghatnak köröttem, Kelet minden istenei, szörnyek, erők, állatok, eszmék: egyik se tud segíteni, és ha véremben és agyamban megszületik a Legnagyobb, még ijesztőbb, hogy mit teremtek s közben én magam mi vagyok. Por és por közt porladok és bent istenekkel vagyok tele… De nekem más kellene, nékem egy külső isten kellene, egy külső, közönséges isten, isten, aki ugy van, ahogy a fák vannak, isten, akit nem én, a sóvárgás, alkotok, isten, aki nem büntet azzal, hogy elbuvik a vak elől, ilyen isten menthetne csak meg a halál félelmeitől: ezt várom, őt… Mindegy, akárkit!… Egy nyomorult kisértetet! Még az ördögnek is örülnék, ha volna… De jaj, nem hiszek, s folyton sirnom kell büntetésül a keserű litániát, hogy megaláz a képzelet s hogy megszégyenít a szomj s a vágy: a kis időt is elrabolja, amim van… pedig oly rövid az út a portól a veszendő húson át vissza a porig.