A hitetlen büntetése
De szeretném, ha volna isten, |
ha volna, s ugy volna, ahogy |
a fák vannak, s ha itt közöttünk |
|
ha volna tündér, peri, szellem, |
s ha más nem, hát kisértetek, |
csakhogy túlmenthessük a síron |
|
Még az ördögnek is örülnék, |
örök bűnösként vándorolnék |
|
mert rettenetes, hogy az ember |
útja oly silány s oly rövid |
a földi portól a veszendő |
|
nevettem és azt magyaráztam, |
hogy csak a féreg van s a por, |
|
valamikor hit volt csatázni |
Győztem, s most a győztes igazság |
|
Nem szeretek már ember lenni: |
van különb, amit képzelek. |
De hit nélkül csak megaláz és |
|
s az én életem oly szegény már, |
olyan csupasz és elhagyott, |
hogy szinte folyton a halálban |
ülök, s a férgek s a mocsok |
|
mélységéből fölfele vágyva |
rajzolok az egekre, – és csak |
|
lelkek loboghatnak köröttem, |
szörnyek, erők, állatok, eszmék: |
|
és ha véremben és agyamban |
megszületik a Legnagyobb, |
még ijesztőbb, hogy mit teremtek |
s közben én magam mi vagyok. |
|
Por és por közt porladok és bent |
De nekem más kellene, nékem |
|
egy külső, közönséges isten, |
isten, aki ugy van, ahogy |
a fák vannak, isten, akit nem |
|
isten, aki nem büntet azzal, |
ilyen isten menthetne csak meg |
|
ezt várom, őt… Mindegy, akárkit!… |
Egy nyomorult kisértetet! |
Még az ördögnek is örülnék, |
ha volna… De jaj, nem hiszek, |
|
s folyton sirnom kell büntetésül |
hogy megaláz a képzelet s hogy |
megszégyenít a szomj s a vágy: |
|
amim van… pedig oly rövid |
az út a portól a veszendő |
|
|
|