Az Arany Várban

Az ige hatott, nyilt a fal, és Salamon bevitt a várba, melyet ezer éve hiába ostromol fegyver és vihar. Bent csontok, vázak, szörnyü csend. Ezüstajtók nyiltak előttünk s aranytermek, s mikor lementünk egy gyémántlépcsőn, odalent nagy földalatti folyosók, topázzal s rubinttal kövezve s egymás labirintjába veszve, futottak, égők, ragyogók, mintha e vár lakosai, halott nép, de valaha boldog, fészkébe, ide, összehordott volna minden kincset, ami akadt a földön. Réveteg aggyal imbolyogtam a roppant fénytől lüktető csarnokokban, s bölcs kalauzom bevezetett a legnagyobb terembe, hol a csontvázak királya trónolt. Fején még a korona ott volt, s körötte népe, s egy szobor, egy vas-szobor, melynek, mikor megpróbáltam megsimogatni, haragos füst és láng csapott ki parázsló orrlyukaiból. Hátraugrottam. De megint csönd lett. A nagy falak ragyogtak, s csak a halottak vigyorogtak valami csontmosolyu kínt, valami iszonyú, buta emléket, kincs és gőg bukását, tán végső napjaik tusáját, amelynek nem volt tanuja, már ezt éreztem én is, ezt a haláltusát, és szorongva néztem egy furcsa feliratra, amely ott állt a trón felett, de nem értettem… És megint elrémültem. – Ki ez a nép itt? Kik ezek? Szólj már, mi történt itt? – kérdeztem, elfulladva, mint akit egy ököl sziven üt: – Mi történt?! – És Salamon intett s multat idézve szólni kezdtek a táblán a néma betűk: „Az Ur haragja sujt reánk, tanulj tőlünk és szállj magadba, kincseket gyüjtöttünk halomra, de volt valami nagy hibánk s most itt az inség: aranyunk nem tud már megmenteni minket, lisztté őröltük gyöngyeinket s megettük s most éhen halunk.” Igy beszélt és elhallgatott a siró felirat. – Ez történt, igy történt, – bólintott a bölcs és intett, s eltünt a sok halott, az aranyvár… Koldusruha födött bennünket… S aznap éjjel a faluban borral s kenyérrel várt Azaf ben Berachia.