A jaguár szemei

A jaguár nézte, a rák hogy játszik a szemeivel. – Szemeim, szemeim, menjetek a tengerpartra, el, el, el! – S kiugrott s elszaladt a két szem és a jaguár nevetett. – Szemeim, szemeim, vissza, vissza! – És visszajöttek a szemek. És elmondták, hogy megfürödtek, de már jó lesz vigyázni: a partnál, mindent elnyelve, ott jár a halak apja, Anira! A jaguárnak szeme-szája elállt, hogy a rák mit tud, és sóhajtott: – Te aztán müvész vagy, barátom, micsoda müvész! – És szólt: – Küldd el még egyszer őket! – – Félek… – Ej! – Nem lehet… – Muszáj! – – Hát jó, – és elkezdte a rák, hogy: – Szemeim, szemeim… – és a pár, a fürge szempár máris indult s eltűnt a magas part mögött; s: – Anira már egész közel van! – mondta, amikor visszajött. A jaguár nem bírt magával, úgy irígyelte a csodát. – Most engem küldj, az én szemem küldd! – – Nem, nem! – ijedezett a rák. – Kettéharaplak, te irígy dög! – és horkant a rekedt torok, és a rák halálraijedten megkezdte a varázslatot: – Barátom szemei, menjetek a tengerpartra, el, el, el! – És a két szem az üregéből kiugrott, s ment, a dombra, fel, a fákat megkerülve eltűnt a messze partszegély alatt, s gazdájuk elbűvölt fejében pislogtak az üres lyukak. S szólt a jaguár: – Ugye, én is!… – Lelkendezett: – Milyen csoda!… – És: – Aztán majd az égbe küldjük, hivd vissza őket, hivd haza! – – Barátom szemei, vissza, vissza! – szólt a rák, s leste, hogy mi lesz; de a jaguár csupa tűz volt: – Mily nagyszerű! mily érdekes! – Barátom szemei, vissza, vissza! – sürgette, rémülten, a rák. – Barátom szemei… – kezdte újra harmadszor is varázslatát. S a szem nem jött. – Mi az? – Nem értem… – – Baj van? – Úgy látszik, Anira… – A szemem! – ugrott fel a vak szörny, – ott veszett! te vagy az oka! – – Mért volnék én? – Te csábitottál! – – De te akartad! – sírt a rák. – Megvakítottál! – és a vad düh a hang felé dobta magát: – Hol vagy? megöllek! – A rák iszkolt, meg se merve mukkanni már, s a vak fák közt csak a visszhanggal feleselt a vak jaguár. – Te vagy az oka! – zúgta-bőgte a hazug lelkiismeret. Ma is bőgi még (így mesélik az indiánok)… S a hegyek folyton visszazúgják fejére az acsarkodó szavakat. – Te vagy az oka, te vagy! – bőgi s a visszhang visszabőg: – Te vagy!