Kísértet

De szeretnék vagy tizenöt-húsz évet fiatalodni… s úgy nézni az élet ablakain át, messziről, előre, ahogy akkor nézhettem a jövőbe, akkor – mondjuk: úgy húszéves koromban – mikor sorsomnak csak inasa voltam. Mit szóltam volna, mit szólnék magamhoz? Ma minden nap csak új meg új panaszt hoz, mogorva vagyok és elégedetlen, úgy érzem, évet évre vesztegettem s hogyha szolgált is néha a szerencse, minden százszor, ezerszer jobb lehetne. – Lehetne? biztos? – kérdem keserűen és keresem magamat az időben, a régi látást idézem, a régi embert, aki még alig kezdett élni: vajjon mit vártam? többet? kevesebbet? van okom rá, vagy nincs, hogy keseregjek? Óh, titkos ablak, ha volnál, ha nyílnál, megifjodó szememnek mit mutatnál? Óh, ifjú lélek, te koldus, te árva, mit mondanál ha belátnál a mába: büszke lennél rám, óvnál, irígyelnél? vállalnál, vagy sajnálnál s menekülnél? Idézlek, szólj, csak teneked hihetnék, csak te lehetnél itt igazi mérték, igaz mértéke bajnak és örömnek, nőknek, pénznek és gondnak és közönynek, rossznak és jónak, amihez jutottam és a nagy árnak, amit érte adtam: idézlek, bíró!… S hiába idézlek: nem láttam én, mi a jövő, az élet! nem látom ma se!… Ma sincs sehol ablak… Vakon vágok éveknek és utaknak s mire kiderül, mit és miért tettem, már időtlen kisértet lesz belőlem.