Varázsló illatok

Van hetvenhét rabom. Hetvenhét kis üvegben   laknak két doboz fenekén: ritka olajokat és szárnyas szeszt kevertem   össze, s a furcsa gyüjtemény hetvenhét szellemet tart most szolgálatomra,   hogy szórakoztasson, ha kell s télen tavaszba, vagy hogyha utazni vágyom,   más világokba vigyen el. Hallottad biztosan, hogy szidták a bolondot,   a beteg agyat és szivet, a Költőt, aki a szagokat legelőször   ünnepelni merészkedett, hallottad biztosan, de ma már meg sem érted,   hogy mi van abban beteges, hogy illatokat úgy őrzöl, mint szót az írás,   vagy zenét a forgó lemez. Nem értem én se… És az üvegekhez nyúlok   és puhán, mint a túlvilág, előborzonganak törékeny börtönükből   az illanó esszenciák, puhán és halkan és édesen, mint az élet   vagy mint a halál, hidegen, s nemsoká, mintha én magam is párolognék,   úgy lebegek a semmiben, ugy ringok, úszok: a testben már csak egyetlen   izgatott érzék működik s a ritkuló anyag szinte a végtelenbe   tolja szét a határait. Szálljatok, szellemek, hetvenhét üvegemből   szálljatok és meséljetek: Lótusz, téged magam hoztalak Kairóból,   s ahogy beiszom lelkedet, megint ott járok az arab sikátorokban,   a muszki gyékénnyel födött utcáin, boltok és a háromkezü ember   és ezer más csoda között, aztán te lengsz körül, Akác, egész fasornyi   illatözönnel fujva el Afrikát, és te, szűz Jázmin: benned a május   édes emléke énekel. Lángoló réteket terítesz szét köröttem,   Kaliforniai Pipacs, utazunk: te, Mosusz, te Szibéria, Szantál,   te Sába királynője vagy, s nem fogytok el soha: gyantás rengetegekből   csapsz felém, Erdei Fenyő, és jönnek társaid, Jácint, Liliom és mint   angyalok közt egy röhögő fekete ördög, úgy tombol öklendve hagymás   dögszagod, Asa Foetida, míg el nem mos a vad Zeller, az agyigszúró   Torma s a halvány Rezeda. Szálljatok, rabjaim! Ugy játszom veletek, mint   bűbájos mesék hősei a palackokba zárt óriás szellemekkel,   és úgy szeretek játszani, ugy szeretek ma is, mint rég, gyerekkoromban,   mikor még alig volt mivel, oldozzátok megint szabaddá a világot,   rabságom hadd felejtsem el: hadd felejtsem, milyen józan undorban élek,   hisz úgy megritkult a varázs, hogy már éveket ér öregedő szivemnek   egy percnyi elragadtatás.