Hervadó asszonyok

Mint málló szobrok s festmények között, úgy járok-kelek, úgy rémüldözök, úgy hallgatok köztetek, asszonyok: milyen silány volt az anyagotok, milyen romló, hogy tíz-húsz év alatt szépségetekből semmi sem maradt. Ismerlek jól… emlékszem… S veletek vénülök én is: tudom, mit lehet mutatni még, csalni, megjátszani, s tudom azt is, hogy mi az igazi: az igazi elveszett s egyre vész… De még hazudik a megbékülés, mert húsunkban fáj, rombol s egyre nő a legszörnyűbb betegség, az idő, benne a lassú halál dolgozik, kiüti rátok hullafoltjait: asszonyok, isten remekművei, szétszed az idő és örül neki. Örül, igen, úgy örül, ahogy én sajnálom a multatokat, szegény barátaim, hervadó asszonyok… Hol van a mester, aki alkotott? Hámlik és mállik hitvány anyagunk s a romlásban mind testvérek vagyunk. Testvérek mind, egy korszak: egy család. S jönnek friss testek, fiatal csodák, jönnek az újak, az idegenek, akik mindent előlről kezdenek, akik bírják tíz-húsz uj éven át a tragédiát és komédiát. Már ők az isten remekművei! – Be sok jót kell még elfelejteni s be sok rosszat, ami még hátra van, hogy – mint egykor egymásnak – boldogan adhassuk át testünk a föld alatt a férgek megváltó csókjainak!