Glóriás asszonyok

Kávéházban, utcán, baráti körben
nők jönnek-mennek előttem, köröttem,
ismerősök… egy korszak: egy család…
Nők, híres nők… S minduntalan eszembe
jut a férfi, aki őket szerette,
egy híres költő, egy halott barát.
Ilyenkor mindig elrémít az élet:
egy-egy vacogó, testtelen kisértet
emlékét érzem minden ittmaradt
lányban, asszonyban, kedves ismerősben,
halottaimét, akik egyre többen
porladnak már a férges föld alatt.
S őket látom, a férfiakat, őket,
az elment férjeket és szeretőket,
roncs vázak forró pillanatait,
a hús melegét, háláját, bizalmát,
vágyukat, mellyel e nőket akarták,
s a borzalmat, hogy minden elmulik.
És szólok (némán s ahogy egy bolond szól):
– Mit őriztek, nők, halottaitokból?
Hogy mersz élni, feleség, szerető?…
És nézem őket (ahogy egy bolond néz)
s látom, hogy nyul feléjük sok halott kéz
s hogy vetkőzik csontvázzá a jövő.
S úgy fáj a halál, hogy bűn lesz az élet.
És már vádolva és gyűlölve nézek
rátok, szegény, glóriás asszonyok,
s a máglyát hívom, a keleti máglyát…
Aztán kijózanodom: – Eh, szamárság!…
És mosolyogva kezet csókolok.
Vígasztalj, ész! és te, önzés!… A kézcsók
azt súgja, hogy sok gyönyört, sokat és jót
kaptak ők, (igen, jót is) tőletek…
Nézlek, nők, mint isten közvetitőit,
ki mindig csak az élettel törődik,
és megbocsátom a bűnötöket.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]