Glóriás asszonyok

Kávéházban, utcán, baráti körben nők jönnek-mennek előttem, köröttem, ismerősök… egy korszak: egy család… Nők, híres nők… S minduntalan eszembe jut a férfi, aki őket szerette, egy híres költő, egy halott barát. Ilyenkor mindig elrémít az élet: egy-egy vacogó, testtelen kisértet emlékét érzem minden ittmaradt lányban, asszonyban, kedves ismerősben, halottaimét, akik egyre többen porladnak már a férges föld alatt. S őket látom, a férfiakat, őket, az elment férjeket és szeretőket, roncs vázak forró pillanatait, a hús melegét, háláját, bizalmát, vágyukat, mellyel e nőket akarták, s a borzalmat, hogy minden elmulik. És szólok (némán s ahogy egy bolond szól): – Mit őriztek, nők, halottaitokból? Hogy mersz élni, feleség, szerető?… És nézem őket (ahogy egy bolond néz) s látom, hogy nyul feléjük sok halott kéz s hogy vetkőzik csontvázzá a jövő. S úgy fáj a halál, hogy bűn lesz az élet. És már vádolva és gyűlölve nézek rátok, szegény, glóriás asszonyok, s a máglyát hívom, a keleti máglyát… Aztán kijózanodom: – Eh, szamárság!… És mosolyogva kezet csókolok. Vígasztalj, ész! és te, önzés!… A kézcsók azt súgja, hogy sok gyönyört, sokat és jót kaptak ők, (igen, jót is) tőletek… Nézlek, nők, mint isten közvetitőit, ki mindig csak az élettel törődik, és megbocsátom a bűnötöket.