Házasság

Én: gazember? Amért te szenvedsz?   Te is csak az vagy énfelém! Önzésed izzórácsu ketrec,   azt rázza a rab, az enyém, az én önzésem… És ha engem éget a börtön, kínom visszafáj tenéked, egymást gyötri csak az „úgy rossz” s az „így jó”: két önzés vádol s két önzés a bíró. Két önzés… És mert mindakettő   azt sírja, hogy boldogtalan, kutatni minden vita meddő,   hogy melyikünké jogtalan. Az enyém az? Jól van, elismerem, de mit segít ez a gyötrelmeden? Minek jog és érv? Az élet nem érvel, mit tudod te, hogy nekem mi miért kell? Én se tudom… Mint a talajban   vak gyökerével a növény, úgy futok szét a zűrzavarban,   úgy élek a sötétben én; törvényt töltök be: hívom, keresem, amiről azt hiszem, hogy jó nekem, gyökereimen az isten szeme: nagy titkok futnak és látnak vele. Szent titok vezet: ami táplál,   ami segít, megtart, növel, ami mint íz és étel átjár,   ami izgat és ingerel: barátom, szeretőm mind-mind, amit csak testem-lelkem magává alakíthat s idegen minden, ami ellenáll, ellenség, aki velem szembeszáll. Úgy szeress hát, ahogy nekem kell!   Dönts, hogy velem vagy ellenem! Ne hadakozz a bűneimmel,   ha igazságod árt nekem! Hódolatod kell: legyen büszkeséged önként választani a vereséget s újjászületel, mint virágban a föld ízei és a nap sugara. Két gyermek sorsába kötözve   nem tudunk elszakadni már; ne kezdj háborút, mint a gyönge,   kin saját gőgje bosszut áll. Utoljára üzenem: nincs segítség, vállald a sorsod régi rendelését… Miért? Nem tudom. Túlsok a titok. Bízz abban, amit magam sem tudok.