Gyengeség
Csak egy kicsit voltam becsületes, |
csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz, |
csak egy kicsit próbáltam igazi |
szeretettel szólni, segíteni, |
csak ép elkezdtem, s máris visszavág |
s ellenem fordul a legjobb barát. |
|
Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az |
ember erős, az egyetlen igaz, |
ez az egyetlen, aki keresi |
és elbírja és hasznát is veszi, |
hasznát annak, amit mindenki tud |
s amit elrejt előle a hazug. |
|
Arra gondoltam, hogy hogy szeretem, |
hogy megtisztítom, megkétszerezem |
az erejét s még szebb lesz, még nagyobb, |
s arra, hogy ő maga kért, biztatott, |
ő akarta… És szólni kezdtem… És |
egyszerre kiderült a tévedés: |
|
kiderült, hogy itt is hazudni kell, |
hogy az igazat ő se bírja el, |
és hogy az elszánt hízelgő, aki |
a háta mögött csak kineveti, |
az nemes neki, az bölcs, az barát, |
én meg irígy vagyok, vagy még kutyább, |
|
még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám, |
az árulóra, s látom, az agyán |
hogy ömlik el a fájó, megriadt, |
tiltakozó s gyanakvó indulat: |
– Mi lelt? Már te is?… – és szavain át |
szinte robban a sértett hiuság. |
|
Borzadva nézek a szemébe, és |
mosolygok és dadogok: – Tévedés, |
félreértettél… És már hazudok, |
hazudok neki, csűrök-csavarok: |
mentek valamit, őt és magamat |
és szégyenkezem mindkettőnk miatt. |
|
|
|