Gyengeség

Csak egy kicsit voltam becsületes, csak egy kicsit nem bántam, hogy mi lesz, csak egy kicsit próbáltam igazi szeretettel szólni, segíteni, csak ép elkezdtem, s máris visszavág s ellenem fordul a legjobb barát. Csak ép elkezdtem… Gondoltam: ez az ember erős, az egyetlen igaz, ez az egyetlen, aki keresi és elbírja és hasznát is veszi, hasznát annak, amit mindenki tud s amit elrejt előle a hazug. Arra gondoltam, hogy hogy szeretem, hogy megtisztítom, megkétszerezem az erejét s még szebb lesz, még nagyobb, s arra, hogy ő maga kért, biztatott, ő akarta… És szólni kezdtem… És egyszerre kiderült a tévedés: kiderült, hogy itt is hazudni kell, hogy az igazat ő se bírja el, és hogy az elszánt hízelgő, aki a háta mögött csak kineveti, az nemes neki, az bölcs, az barát, én meg irígy vagyok, vagy még kutyább, még gonoszabb… Mi lelt? – förmed reám, az árulóra, s látom, az agyán hogy ömlik el a fájó, megriadt, tiltakozó s gyanakvó indulat: – Mi lelt? Már te is?… – és szavain át szinte robban a sértett hiuság. Borzadva nézek a szemébe, és mosolygok és dadogok: – Tévedés, félreértettél… És már hazudok, hazudok neki, csűrök-csavarok: mentek valamit, őt és magamat és szégyenkezem mindkettőnk miatt.