Új szemüveg

Hogy mondjam el, hogy ne nevessetek? …Kifizettem az új szemüveget s alig léptem ki a boltból, alig néztem körűl az utcán egy kicsit, ég s föld kivirult: házak, emberek, az egész világ újjászületett. Nem győztem nézni. Mintha hirtelen megrészegedett volna a szemem, olyan szép volt az első pillanat, erősebb lettem, frissebb, biztosabb, s mint egy mennyei festő tárlatán, úgy bámészkodtam a sok új csodán. Rajz és rend ébredt, nyugodt muzsika, a láthatár levetette puha párázatát, fény s árny kettészakadt, tündököltek a tiszta vonalak és lent a sín és fent a háztető mind igaz lett, kemény és érthető. S ráismertem a táj színeire: így lobogtak négy-öt esztendeje és azelőtt is, sokszor, régen is, már diákkorom idejében is, valahányszor gyengülő szememet megreparálta egy-egy szemüveg. Az örök világ megint fiatal! Szinte szálltam a szem szárnyaival, szinte a testem is repűlt vele, kezem kinyúlt kilométernyire és látott és ízlelt és szimatolt és gyönyöréért csupa hála volt, – s hiába tudtam, hogy mindezt csak egy kis műszer teszi, egy új szemüveg, ma egész nap örültem neki és hit voltam megint és lelkesedés, hogy bár öregszem (no, nevessetek!) én mindig, mindig újjászületek.