Bajrám ünnepén

A kés villant, ketten lefogták a rúgkapáló lábakat és a szegény husvéti bárány testéből, mint egy kilyukadt tömlőből, vagy mint dőlt palackból, melyből kiesett a dugó, habzott a vér, a meleg élet, s piros lett körötte a hó. Ömlött a pipacspiros élet és nagyot sóhajtott a test, megkönnyebbülve, mint az ember, mikor ép elaludni kezd, sóhajtott és ahogy elernyedt, szinte borzongott rajta a szorongásokból szabadító ájulás édes mámora. Ömlött a pipacspiros élet, a hús tömlője remegett, aztán vad görcsben összerándult és eszeveszett rémület kezdte belülről költögetni, öklözni s rugdalni vadúl: zihált a hús, az egész állat, zihált, mint aki vízbe fúl. Rémült riadó költögette, még minden porcikája élt, de a gép a belső homályban már érezte a végveszélyt és őrjöngve dolgozni kezdett, a tüdő áradt és apadt, a szív, az ürülő szivattyú, döngve nyomta a megmaradt s fogyó vért a tolvaj erekbe s tán azt hitte, hogy ő hibás, mert úgy rengett tőle a kis test, mint egy fetrengő óriás. Mint egy óriás, úgy vonaglott, úgy megnőtt és úgy szenvedett, a has szinte pillanatonkint szétrobbant és összeesett, szinte szétrobbant s mint bitófán az akasztott, úgy fuldokolt, csak ép nem be, nem önmagába, hanem, ahogy a vére folyt, lassan és kifelé, a külső élő világba fult bele, abba fult szét, abba ürült át a múló élet ereje. Aztán elcsöndesült a test és megnyiltak a nyílásai, néha még újrakezdte harcát, és fojtott robbanásai átkozódtak és könyörögtek, de már nem használt semmi se, ég s föld nem tudott behatolni elromlott érzékeibe, szív s tüdő nem kortyolta többé a vért s a tenger levegőt: belefulladt a mindenségbe és elnyúlt a lábam előtt. S mikor elnyúlt és mozdulatlan ott hevert a lábam előtt, figyelő szemem lecsukódott s ekkor már tudtam, hogy nem őt, nem őt, nem a bárány halálát láttam, hanem a magamét, azt néztem végig, jövőt, multat, magamét és mindenkiét, és elszorult a torkom és a szívem vadul feldobogott, nagyot ittam a levegőből és éreztem, hogy mi vagyok, s szólni, káromkodni akartam, jajgatni, hogy ember, vigyázz! s hogy én is így fulok meg és hogy minden halál megfulladás, valami effélét akartam a világba ordítani, és csak még jobban elrémültem, hogy az irtózat szavai így dadogtak elő a számból rekedt kínban és józanon: – Mit nyavalyogsz? Naponta ezret szúrnak le a vágóhidon!