Éjféli közjáték

Esett és fújt; mint a sörét, úgy vert minden csepp, úgy süvitett; de a Háromcsőrű Kacsá-ban, hová behajtott a hideg, forralt bor és fűtött kemence mellett megenyhűlt a világ és zene kavargott a füstben és szinte riszálta magát:   „Szőrösarcú kis cica,   hol jártál az éccaka   titokba?” Még vacogott bennem a lélek, de a nóta már megfogott s irígyen néztem a sarokba, ahol két csöndes és nyugodt úr mulatott… Maguk helyett a prímást nótáztatták fanyar és bölcs derűvel… Vacsoráztam s pattogva dünnyögött a dal:   „Szőrszál szitába,   asszony az ágyba,   hosszába!” Telt az idő… Az urak ittak, mulattak „személytelenűl”… Néztem, aztán elúntam őket, éreztem, pillám nehezűl… Fáradt voltam… Nem is tudom már, cigány és vonó mit mesélt, mit rögtönzött, de annyi biztos, hogy a cicára visszatért:   „Pirosszájú kis cica   mit ettél az éccaka   titokba?” És altatót zsongott a lárma és altatót zsongott a bor: az asszony hosszában, utána keresztben úszott valahol: egybefolyt bennem nóta, álom, meg a Háromcsőrű Kacsa s már csak végtelen messzeségből huncutkodott a muzsika:   „Pirosszájú kis cica,   húst ettél az éccaka   titokba!” Lassan csönd lett… S hirtelen ég s föld darabokban szakadt reám. Felriadtam: …két tenyerével nyúzta bőgőjét a cigány, az egyik úr az öklét rázta s valami bestiát szidott és vörösen s a hegedűvel versenyt sivítva bőgte, hogy:   „Pirosszájú kis cica,   vessz meg még az éccaka   titokba!” – Vessz meg! – bömbölte, és a másik fizetett. – Még az éccaka! – – No, no, – Vessz meg! – No, ne bolondulj! – Elhallgatott a muzsika. Mind hallgattunk. A két úr elment. Csönd. Kint az eső harsogott. Aztán cincogva és kajánul újra rákezdte a sarok:   „Szőrösarcú kis cica,   hol jártál az éccaka   titokba?”