Egy császár temetésekor

Király volt, császár, s épp temették. Temették a világ urát. Nem volt közöm hozzá, de tudtam, hogy kínlódott éveken át, és mindent hogy megtettek érte s hogy mi volt, milyen hatalom, s messziről is szíven ütött a közös emberi borzalom: megnőttem a keserüségben s a düh, amivel a halált gyűlölöm, önző szeretetté vált bennem a halott iránt. Megnőttem a messzi nagyúrban, éreztem, helyette, a gyászt, mit a rádió a világba szétöntött, mint egy áradást, és mikor már munkába mentem – még tél volt, de a nap tüzelt! – a dob s a zsoltár az utcán is tovább dörgött és énekelt, idegeimben a harangok némán is csapkodtak tovább, s majdhogy ronggyá nem téptek-ráztak, mint a roham a nyavalyást. Már sokalltam, úgy fájt a részvét. Szégyen, hogy ily gyönge vagyok! – Mi közöm hozzá?! – mondogattam s néztem a gyönyörű napot, s – Mi közöm hozzá?! – magyaráztam később is, a buszt várva a sarkon, mialatt körülömlött a reggel édes aranya. Csaknem tavasz volt a világ, de nekem sír volt és temető… S egyszerre lábamnál a földből egy giliszta mászott elő: fázósan tekergett a napra a vékony, csupasz húsfonal… De már tülkölt a kocsi, megjött, felszálltam… röpült a kanyar, röpített az út… kalauz jött, robogtunk a város fele, nehéz volt helyet kapni, lassan befogott a nap üzeme, és legalább tíz percbe telt, míg a zsúfolt s józan kocsiban megint vissza tudott merülni magába szívem és agyam: legalább tíz percbe került, míg folytatni tudtam, ami ott a megállónál, a magányban oly kegyetlenül kínozott. A császárra gondoltam újra. – Most indul, – mondtam, – a menet! Most indul!… – és csodálkoztam, mert nem éreztem a szívemet, s újrakezdtem (mint, aki szégyell hűtlenné válni) ami fájt, újra a magam rettegését s az örök hóhért, a halált, de hiába erőszakoltam, a gondolat már kihagyott s bár nem értettem, hogy mi történt, hogy oly közönyös maradok, éreztem, hogy nem érdekel már a császár, kit népe temet… És hirtelen egy más kép villant át rajtam s belereszketett a sajduló szív: azt a vékony, tekergő, piros fonalat láttam megint, azt a csupasz húst, mely felébredt a föld alatt és tévedésből túlkorán és túlbátran kimerészkedett a múló fénybe…: a kis férget láttam a nagy császár helyett és egyszerre ő lett a fontos, most már csak az ő sorsa fájt, – úgy fájt, mint előbb a nagyúré – s az érdekelt, hogy mit csinál, mit csinálhat – ez érdekelt csak, ez a testvéri szánalom: mit csinál most az a kis élet, az a giliszta a napon?