A sorsjegy

Sorsjegyet kapott Lóci; arcán csak úgy tündökölt a remény, (melynek, mint a neve mutatja, rokona a főnyeremény). – Negyvenezer! – hirdette Lóci és mosolygott rejtelmesen, szórta a kincset és igérte, hogy háromezret ad nekem. – Háromezer pengőt, fizesd ki az adósságod, – mondta és mint egy kis mennyei pénztáros úgy járt-kelt közöttünk egész héten… Hiába magyaráztam, érveltem, számoltam neki… – Valaki nyer, – felelte, – mért ne lennék én az a valaki?! – Már untam a kérdést s a választ: – Mért épp te? – Mért ne éppen én? – és lefeküdtem a diványra, de oly büvös volt a remény, hogy végül én is eltünődtem s míg Lóci rajongott tovább, hogy biciklit vesz és nagy útra indul hegyen s tengeren át, lassan megfertőzött az álom, a remény, az édes ragály, gondoltam: gyáva az okosság s kár félni attól, ami fáj, a csalódástól, éreztem, hogy a sorsot hajlítani kell, akarni, hinni, megbüvölni, a hit sziklákat mozdit el, gondoltam: elgyengít a kétely s Lócinak igaza lehet, hogy… És fölnéztem és előttem némán gubbasztott a gyerek, s csüggedten és csak nagysokára szólt: – Ezret legalább… talán… vagy százat… – Minthogyha a sorssal alkudna, úgy nézett reám… Felugrottam: – Nem! Negyvenezret! – s már én kezdtem biztatni, én; pedig éreztem, most repült ki kezünkből a főnyeremény.