Éjszaka a vonaton

Vitt a vonat az éjszakában, kisfiam a padon aludt. A fülke üres volt… A Karszton robogtunk, kis horvát faluk és nagy hegyek közt… Kanyarogtunk, a gép lihegett, zakatolt, hol jobbról, hol balról maradt el és nézett be a nyári hold, s erdők rohantak le a csúcsról állni csattogó sorfalat s meghátráltak s egy-egy fenyőszál egész magasra fölszaladt, föl a szirt sötét tetejére s onnan szurkálta az eget, míg a táj másik fele porló, hideg ezüstben lebegett. Fáradt voltam… Egy darabig még szórakoztattak a hegyek, de aztán szorongás fogott el, lassú és nehéz rémület, hogy mire ébred még az alvó gyerekkel ez az éjszaka… Vártam és féltem… Jött az éjfél s mind vadabbul harsogtak a meztelen sziklák, – alagútak torka gargarizált velünk és ha a mennydörgő sötétben, melyben ég és föld tovatűnt, a kazán kicsapó tüzétől fel-fellángoltak a falak, szinte a pokol gyult elénk és azt hittem, hogy összeharap. Végül már nem sín, nem kerék vitt, – hányódtunk, mint a tengeren, vagy vizek alatt, vagy az űrben, az éjszaka beleiben, tántorogtunk, föl, le, megint föl, újra le, rabok és vakok, és a fülkébe zárva, melyet más akarat irányitott, mozgásba és erőbe zárva, melyre más erők burkai borultak, hogy együtt mozogva, egymás urai s rabjai, csikorogjanak valamerre célok és kényszerek felé, s ingovány húsomba bezárva, melyben a mozgó szív köré lassan összegyüjtötte minden kínját a kínlódó világ: a rohanó vas sorsba zárva én őríztem öntudatát a mindenségnek… Ha kialszom én is, éreztem, itt a vég! és ki fogok aludni! és jön a robbanás! a szakadék! és éreztem: ha iszonyú, hogy a rém ma végezhet velem, még iszonyúbb a többi, melynél már nem is leszek majd jelen! Repült a gyors, repült, csikorgott az idő, úszott a világ, odakint csak fekete árnyak gomolyogtak egymáson át, mint egy látomás, mint egy álom érthetetlen díszletei, melyeknek vad váltakozását egy elborult agy rendezi, – és én, mint rab, ki belenyugszik sorsába, de látni akar az utolsó pillanatig, mely mindent örökre eltakar, mint őr, mint halálraitélt őr, ki most még csak tesz valamit, de tudja, hogy akkor jön a nagy baj, mikor ő már nem őrködik, mint egy kisértet virrasztottam egész éjjel a vonaton és a gyereket néztem, aki nyugodtan aludt a padon.