Dalmácia tücskeihez

Mintha a föld zenéje volnál, nyelve a fáknak, kis tücsök, úgy megzendült tőled a táj Cetinje és Budva között, úgy megzendült a hegyek alja, mikor a kopasz Karszton át megint az Adriához értünk és agavék és fügefák vettek körül és pálma, ciprus… Gyujtogatott a déli nap és mindenütt kerestelek és sehol se találtalak, mert hang voltál csak, élesebb, mint nálunk, sziszegő zene, részegebben zakatoló, mint a gyors dsesszek üteme, hang voltál, kemény és konok s érces, mint a motoroké, és elkisértél még soká Raguza, Korcula felé s ott is, másutt is, mindenütt hallgattam duhaj dalodat s fán és bokron kerestelek és sehol meg nem láttalak, és te csak zengtél, lüktető bogár, titokzatos zenész, és a dalmát szigeteket felkapta ez a berregés, szárnyára kapta, vitte, – ha lehunytam a szemeimet, tengerzúgássá vált a föld s a felhőkbe emelkedett, s ha bosszantott is néha már ez a szörnyeteg muzsika, nemsokára nevettem, oly szilajon szállt az irama, úgy szállt a ragály, úgy sodort primitiv boldogságotok, tücskök, akiket valaha „majdnem istenek”-nek hivott a görög költő… Óh örök dorbézolás istenei, de jó rátok gondolnom és emlékezetből hallani, még egyszer, itthon, messziről idehallani hangotok: mert csak lehunyom a szemem és újra köztetek vagyok, ott, lent, ahol a déli nyár – mintha szomorúságomat cálfolná – azt harsogja, hogy: „Nincs igazad, nincs igazad”, s félig már itthon is hiszem, amit ti, tücskök, millió boldog őrűlt, hirdettek: azt, hogy élni jó, hogy élni jó.