Lelle Mária

Ismerek egy boldog menyasszonyt, Lelle Mária a neve, vének véne és rútak rútja, szavát nem érti senki se. Mezítláb jár és feketében, azt mondják, medvék közt lakik; hogy le ne hulljanak, gallyakkal tűzi össze a rongyait. Régen mindig röhögtek rajta, most csak ő röhög: – Hihihi! – S rohan, hogy leigya magát, ha pár lejt vet neki valaki, pár lejt azért a szilke pompás eperért, amit az öreg egy napi nehéz munka árán fenn a havason összeszed. De nem ment neki mindig ily jól s csak azóta nem szomorú, hogy egyszer, vagy tizenöt éve, úgy megtréfálta a falu. Mert megtréfálták: – Hadd nevessen – mondták – egyszer ő is, szegény! – s Máriát feleségül kérte a legszebb dédai legény. Az persze, hogy a nyomorúlt már akkor is vén volt és hülye, az csak arra volt jó, hogy annál nagyobb legyen az öröme: mert rettenetesen örűlt és tapsolt és dalolt, mikor a szép menyasszonyért – érte – fölment a násznép nagyja-apraja, föl az erdőbe… Vadvirágból kötöttek neki koszorút, teleaggatták zöld levéllel s kezdődött a diadalút, vissza Dédára… Zeneszóval vitték egy istállóhoz és ott várta a bolond menyasszonyt az igazi meglepetés: – Itt van, csókold meg, ez a férjed! – biztatták. – No, mit vársz tovább?! – s egy felszalagozott ökörhöz bezárták Lelle Máriát. Mondják, hogy nagyon szomorú lett akkor az árva Mária, egész nyáron nem látta senki, de hogy megjött a tél hava, ő is előkerült… Azóta folyton röhög, hogy: – Hihihi! – és beszél is, vinnyog, de hogy mit, azt nem lehet megérteni… Én se értettem… Tavaly nyáron láttam még a boldogtalant: a sovány, fekete kisértet szinte a föld felett suhant, szinte lebegett a mezők és a mocsaras rétek felett, epret hozott, cigarettát kért és vinnyogott és nevetett. – Hihihi! – nevetett kacéran, – Hihihi! – s ment a faluba. Mezitláb jár, farkasok őrzik és nem bántja a vipera.