Feltámadás

A hegyek zugaiban itt-ott még villog a hó, de már meleg a fehér takaró s alatta fűlve rothad a mult ősz temetetlen gizgaza. Sápadtlila lánynyelveit kiölti csúfondárosan a kacér kökörcsin: egy kicsit fázhat még éjjel, ezüstboa védi a nyakát… Ibolya és hóvirág szövögeti tarka foltjait, s ahol a sí suhant a völgybe tegnapelőtt, ma már porhanyodó mezők lankáin bukfencezik a szél, március méz-szagú szele, pimasz, fütyörésző, jókedvű kamasz, erdők és rétek szárnyas üteme, mely úgy átlükteti a hegyeket, mint hangversenytermet a zene… Óh, a szél az égbe már bele se fér, nem fér el a galy a rügyben, csordul az élet mindenünnen, feszűl a magban a virág: s nem kérdi, miért nő s minek él, csak él, és igaza van!… Délre jár az idő, vigan puffognak az országuton a motorok… Hív s megtelik az útszéli korcsma… Még alig indultunk s máris enni kell: sajt, sonka, sör… Aztán tovább, föl a hegyre! Renyhén mozog a láb s fárad a test, de gyógyul a lélek! Mennyi bogár és pici féreg mozog a fűben! Kinyujtóztatom bakancsos lábam a domboldalon; lassan átforr a húsom… Óh, napos kövek! Lent szürkül a város, és virágkelyhekben bódult legyeket gyilkol az éhes pók. Itt pihenek a fényben, estig… Mi lesz azután, nem tudom, nem is érdekel… Ma örülni és remélni kell: ma énbennem is rothad a mult ősz átfülledt gizgaza, szívom magamba az életet s míg félájultan heverek, úgy érzem, tűzzel töltenek tele s új élettel a márciusi napisten nehéz boxütései.