Harc az ünnepért

Magányom szétnéz, szól és szava büntet: – Ahová én belépek, legyen ünnep, térdeljen porba, ki hozzám beszél, jó szavam: koldusnak vetett aranypénz, örüljön, ki ellenségem lehet, szivemben vad gőg a szeretet is, örvénybe lépek józan, dacos ésszel, nem fáj, ha tűzön éget a gonosz, lesem felebarátom feleségét, esti szeretőm délre feledem, vagyok magamban s másban hontalan, mindent tudok, aranyat s gyöngyöket old fel boromban a gazdag jövő és mindig győztes, mindig sérthetetlen, megmaradok magamnak, érthetetlen magasság, melynek némasága ünnep. Ahová lépek, mégis minden büntet: letérdelek a köszönők elé, aranypénzként őrzöm más jó szavát, ellenségemet fölfegyverezem, büszkeségem gyámoltalan bilincs, koldusok közé viszem ágyamat, menekülök a szúnyogok elől és mindenkit magamban hurcolok, semmit se tudok, fuldokolva szívom a levegő képzelt pénz-tőgyeit, elhúzódom a mulatók közűl s némán esengek vissza a világba és magamnak is mindig érthetetlen, sohse leszek már többé sérthetetlen, mert a vezeklés kívánt kínja büntet. És így lett mégis, így lesz minden ünnep: vak voltam már és dermedt zűrzavar, s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal! S láttam, történnek néha jó csodák, amikért élni érdemes, tovább botladozni máson s magamon át, egyszerre sírva s egyszerre kacagva, emberi sorsom hálásan fogadva, mint égi kedvest, aki ha kiválaszt, akkor szeret igazán, ha kifáraszt. Vak voltam már, hitetlen zűrzavar, s falba léptem s ajtót nyitott a fal, nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák s én boldogan botladozom tovább idegen romokon s magamon át s nem félek már, hogy újból elveszítsen: két kezével egyszerre tart az isten s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, jobbja emel, és fölragyog az ünnep.