Megint anyámnál

Szegény anyám, fürkészve nézem arcod: van még közünk egymáshoz? Idegenebb nem lehetek már senkinek, idegenebbet nem találok nálad, anyám. Elhagytalak, s most is egy éjszakára vert csak vissza hozzád a szenvedés, istentelenség minden szavam, és mindent, amitől óvtál, szeretek, s élek nehéz, bolond szerelmeket. Anyám, sok nőt szerettem s megutáltam magamat érte. Minden fáj. Úgy élek, szétzüllve s hazafájva, mint a vert emigráns, aki titkon visszavágyik, de daccal viszi sorsát mindhalálig. Anyám, utált háború vagyok én, s csak a lemondás adhat már nyugalmat. Te vagy a nyugalom, édesanyám, – túlegyszerű és majdnem idegen, néha mégis csak te kellesz nekem. Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk, mert benned bíztam eleitől fogva, s ha olyat tennék, amiért fiam is hóhérkézre juttatná fejemet, föloldana egyszerű szived. Anyám, te vagy a végső menedék: együgyüséged, sok-sok babonád, öreg, rossz tested, naiv örömöd s ez az örök, állati szeretet leszedi zörgő fegyvereimet, míg imádkozol értem… Te tudod, minek az ima… Óh, takarj be, altass, altass el! Reggelig tiéd vagyok megint, mint régi gyermekéveimben, s tudom, te mindig az enyém maradsz, mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az isten.